Epizódok egy sosem volt életből (Befejezett)

Ég veled, Samantha

 - Ez mi? – emel meg Kate egy sárga füzetet. Nagy hirtelen nem tudok még pislantani sem, úgy meredek rá álmosan. Nem sokat segített az zuhany.

- Nem tudom – ásítok. – Mi van benne?

- Mindenféle versek – lapoz bele.

Úgy pattanok oda, mintha megégették volna a talpam. A baj csak az, hogy Kate résen van, és elugrik, így csak sikeresen hasra vágódom az ágyon.

- Nem kéne elolvasnod – fordulok meg.

- Miért? – néz rám mosolyogva.

- Mert azokat akkortájt írtam, mikor még nem voltunk együtt. Illetve van egy, amit rólad írtam. Még karácsony után, valamikor januárban.

- Melyik? – pörgeti még sebesebben, hátha megtalálja. A pizsamanadrágjánál fogva lerántom magam mellé az ágyunkra, aztán kiveszem a kezéből a füzetet, hogy megkeressem.

- Ez az – teszem az ölébe, majd belefúrom az arcomat a nyakába, amíg elolvassa. Szórakozottan simogatja a tarkómat egy darabig, aztán hátrébb tol, hogy a szemembe nézzen.

- Először is, nagyon haragszom, amiért csak most látom. És amiért nem mutattad meg.

- De...? – nyújtom el félve a kérdést.

- De tetszik. Nem is tudtam, hogy ekkora dilemmát okoztam neked.

- Dehogy nem. Csak nem tudtad, hogy versbe szedtem – mosolyodok el.

- És mondd csak, szerelmes versed nincs? – hajol közel.

- Van. Viszont előbb – döntöm hátra – mi lenne, ha beteget jelentenénk?

- Hát – vörösödik el – nagyon imponál a vizes hajad, meg ez az egy szál melegítő, ami rajtad van, de tudod... – Ekkor találom meg a nyakán azt a bizonyos pontot, amitől kényszeredetten sóhajtozni kezd. – Na jó. De előbb én is tusolok – lök le magáról. Mosolyogva nézem, hogy teljesen vörösen kivonul a fürdőbe.

- Egyébként – szól vissza, hátra sem nézve – töröld le azt a vigyort.

Mielőtt felelhetnék bármit is, megszólal a csengő. Ugyan ki a fene lehet az pénteken reggel hatkor?

- Kinyitom! – ordítok be a fürdőbe, és már megyek is az ajtóhoz. A jó kedvem azonnal elpárolog, amint meglátom, ki áll a folyosón. Ugyanaz a felkontyolt haj, ugyanaz a feketére kihúzott szem, ugyanaz a nyaklánc.

- Szia, Max. Voltam a régi lakásodon, az ikrek küldtek ide. Bár azt nem mondták, miért költöztél el. Bemehetünk beszélni?

- Alphonse. Már nem használom a Maxet. És nem tartom jó ötletnek. Nem érek rá. Igazából nem értem mit keresel itt – fonom össze a karom ellenségesen magam előtt.

- Nem érted. Tényleg beszélnünk kéne.

- Te nem érted. Nincs már dolgunk egymással. Úgyhogy akár mehetsz is haza – vetem oda, és már csuknám is be az ajtót.

- A nagyi meghalt – suttogja erőtlenül.

- Részvétem – enyhülök meg. – De ez tényleg nem jó ötlet.

- Mi történt? – szólal meg mögöttem Kate.

- Drágám – lépek félre az ajtóból, hogy jól láthassák egymást – ő itt az exbarátnőm, Samantha. Sam, a hölgy jelenleg a legfontosabb nő az életemben, Katherine Hummingbird. Vele járok és élek itt együtt.

Komolyan, ez a pillanat nem is lehetne gázosabb. Kate pizsamában, én gyakorlatilag meztelenül, a folyosón Sam, és mindez péntek kora reggel. Pedig olyan jól indul a nap.

- Éspedig azért jött, mert...? – nézek rá Samre.

- Mert... vissza szeretném kérni a nagyi cirkóniumköves fülbevalóját. Abban szeretnénk eltemetni. Nálad maradt, mikor kidobtál.

- Hozom – fordulok be a lakásba. Tudom, hol van az ominózus ékszer. Eltettem az éjjeliszekrény fiókjába, mikor ideköltöztem. Gyorsan megtalálom, és már viszem is ki.

- Ez az? – nyitom ki Sam orra előtt az apró fekete dobozt. Kate némán nézi a fal mellett a jelenetet.

- Igen – veszi el, és szórakozottan elteszi a táskájába. – Eljössz a vasárnapi temetésre?

- Nem – hunyom le a szemem.

- És valamikor beszélhetünk?

- Nincs miről. Én most boldog vagyok Kate-tel. Javaslom, te is keress valakit.

- Akkor sziasztok – fordul meg elkámpicsorodva, én meg egy pillanatra megsajnálom, olyan nyomorultul néz ki. Aztán eszembe jut, hogy mit művelt, és minden rossz érzésem elpárolog.

- Ég veled, Samantha – csukom be az ajtót. Nem tudom meddig meredek ezután az ajtóra, de Kate egyszer csak átölel.

- Nagyon szemét voltam? – kérdezem. Válasz helyett csak megrázza hátamnak támasztott fejét. – Jól vagy?

- Azt hiszem. Csak kissé felzaklatott, hogy idejött. Mindjárt kiheverem.

- Sajnálom. Én sem számítottam rá, hogy megjelenik. Miért nem vagy a zuhany alatt?

- Gondoltam, megnézem, ki olyan elvetemült, hogy hajnali hatkor zargatja az embert. Nem kellett volna. Miféle fülbevaló volt az?

- Egy véletlen nálam maradt darab – fordulok meg. – Nincs jelentősége. Költözéskor megkerült, és gondoltam is rá, hogy visszajuttatom, de kiment a fejemből.

- Értem – hajtja a fejét a vállamra.

- Gyere, menjünk zuhanyozni.

- Te már zuhanyoztál – kapja fel a fejét.

- Tudom. De szeretek veled tusolni.

- Vagy csak szeretsz elcsábítani, mikor épp nincs rajtam semmi – néz félre zavartan.

- Mert kísértesz. Ki tudna ellenállni egy szőke angyalnak a tus alatt, ha az ilyen szép kék szemekkel néz az emberre?

- És ha egyedül akarok fürödni? – vörösödik el megint.

- Akkor csak nézlek közben.

Erre úgy elkerekedik a szeme, hogy egy pillanatra azt hiszem, kiesik. Nem tudom megállni nevetés nélkül.

- Nyugi, csak vicceltem – vigyorgok.

- Reméltem is. Kicsit pszicho lenne. Mit csinálsz?

Észre sem vettem, hogy a derekáról egyre feljebb húzom a pizsamát. Mielőtt válaszolnék, kezemet az oldalán pihentetve megcsókolom.

- Fürdeni megyünk nem – esek neki újra a ruha szélének.

- És akkor már azonnal le is kell csupaszodni? – kapja el a csuklómat.

- Igen – rántom át a fején a pizsama felsőt.