Epizódok egy sosem volt életből (Befejezett)

Könyvek, új barát és valami váratlan

 - Vidd ezt be a raktárba!

- Nem az én dolgom – vágom rá.

- Holnap reggel ott kell lennie, különben holnap nem mehetek nyugdíjba... – folytatná a főnök, de kikapom a kezéből a dossziét, mielőtt befejezhetné, és már iszkolok is a raktárba.

Én egy hónappal ez előttig komolyan nem hittem, hogy így tudnék utálni egy főnököt. Még egy ilyen pöffeszkedő, kövér disznót nem hordott hátán a föld, én mondom. Az első héten csak idegesítő volt, de aztán elviselhetetlen. Soha két szalmaszálat nem tett keresztbe az alatt az egy hónap alatt, mióta a boltban dolgozom. És mikor már itt lebeg felettem a megváltás, még van képe azzal fenyegetőzni, hogy nem megy nyugdíjba. Az se érdekel, ha a Holocaust eredeti iratai vannak a mappában, holnap reggelre a raktárban lesz.

Míg ezen durrogok, beviharzok az üzlet hátuljában a raktárba, és lecsapom a dossziét az asztalra. Teljesen váratlanul ér a felém repülő doboz. Hiába kapom el, a lendület háttal hozzávág az oldalsó polcnak. Beverem a fejem és a derekam, szédülve esek össze a doboznyi könyvet ölelgetve.

- Úristen! Jól vagy?!

Idegen női hang. Egy pillanatra jobban megzavar, mint a szédülés, és a jelentkező hányinger.

- Nem tudom – nézek fel. – De elkaptam a dobozodat.

- Bocsi! Annyira sajnálom! Megbotlottam, és majdnem elestem. Aztán elkaptad a dobozt és te estél el és... Jaj! Fel tudsz állni?

Válasz helyett a polcokba kapaszkodva nagy nehezen, lassan, nyögve feltápászkodom. Könnybe lábad a szemem, ahogy kihúzom magam.

- Hát kissé émelygek. És szerintem leverted a vesémet. De megmaradok.

- Jóváteszem! Ígérem! Úristen! Úristen!

- Nyugi már! – rivallok rá. – Nem halok meg ennyitől. Meghívsz egy kávéra és el van felejtve – vigyorodok el.

- Még jó, hogy Mr. T elengedett – kavargatja a kávéját.

- Nem mert nem elengedni – felelem sötéten. – Az elmúlt egy hónapban én rohangáltam a vackaival, és nem szeretné, ha kiderülne. Pláne az utolsó napján.

Beleiszok a rumos kávéba, és hátradőlve várom, hogy a fájdalomcsillapító hasson.

- Egyébként mióta dolgozol itt? Én már itt vagyok egy hónapja a délutáni műszakban, de még nem láttalak – érdeklődöm.

- Ez a harmadik hetem, és most úgy alakult, hogy barátom munkabeosztását megváltoztatták, így én is műszakváltást kértem, hogy egyszerre legyünk otthon.

- Á, értem. Ezzel meg is válaszoltad egy kérdésemet. Apropó, be sem mutatkoztunk. Én Alphonse vagyok. Esküszöm, felállnék, ha tudnék, de leszakad a derekam.

- Tényleg bocsi. Elég ügyetlen vagyok. Az én nevem Sarah.

- És mondd csak. Miben sikerült a raktárban megbotlani?

Fülig vörösödve motyog valamit.

- Tessék?

- A lábamban, oké?! Elestem a saját lábamban! – kiabál.

Egy percig nézem, aztán elkezdek nevetni.

- Ilyet se láttam még élőben – kapkodok levegő után.

- Örülök, hogy jobban vagy – zsémbel.

- Ugyan már! Nem úgy gondoltam. Egyébként, ha már így hozta a sors, akár meg is ismerkedhetnénk. Mindig szívesen veszem új barátságok megkötését.