Epizódok egy sosem volt életből (Befejezett)

Tévelygés

Patricknek totál a fejébe szállt a pia. Jó ideje furcsán tompa a tekintete, és a testtartása sem utal józanságra.

- Segítsek a megcsalással? – kérdezi. Van valami különös a hangjában. Valami mellékzönge, ami óvatosságra int. De már bennem is dolgozik az alkohol, így csak ennyit kérdezek vissza:

- Mégis hogy tudnál?

Előre hajol, elfordítja a fejét, száját az enyémre illeszti. Ajkaival szétfeszíti az enyémeket és nyelvével felfedezőútra indul a számban. A döbbenettől levegőt venni is elfelejtek. Egy fő kérdés villog folyamatosan a fejemben: Hogy jutottunk idáig?

Véletlenül futottunk össze újra. Szó szerint belém rohant. A buszmegállóban sétáltam a pénztár felé, bérletet akartam váltani. Tél volt, a sálamat igyekeztem az arcom elé húzni. Ő meg kifelé rohant a váróból és összeütköztünk. Mikor ki akart kerülni egy „bocsival", elkerekedett szemmel megállt, és köszönt. Meglepődtem, hogy felismert.

- Szia! Bocsi, hogy neked rohantam. Mit csinálsz te itt?

- Én itt lakom a városban, a költözés óta, tudod. Bérletért indultam. Te meg épp sietsz valahová, nem?

- Ja, két perc múlva megy a buszom haza. Majd, izé, beszélünk. Szia! – és ezzel el is húzott. Mosolyogva néztem utána. „Beszélünk, persze", gondoltam. Úgy voltam vele, hogy úgysem fogunk, mert eddig se tettük.

Aznap hazaérve rajta járt az agyam. Mennyire különböztünk. Általános iskolában mindig ő volt a balhés srác, a fenegyerek. Verekedett, koslatott a lányok után, bukásra állt rendszeresen, folyton tilosban járt. Egy idő után az iskolán belül nem került bajba, figyelt rá, ki ne csapják, de mindig is éreztette mindenkivel, hogy „ő megteheti". Én voltam a másik véglet, akinek mindig véleménye volt, aki csak azért se bagózott a kisépület mögött, aki mindig jól tanult. Párszor volt közös kalandunk. Egy cigizés az elhagyott épület tetején, egy erdőjárás vaddisznók után. Viszont igazán jóban sosem voltunk. Aztán én elköltöztem másik városba, és miután elballagtunk, nem is találkoztunk, sosem beszéltünk. Különös, hogy hét év után újra összefújt minket a szél, és látszólag semmi sem változott.

Ezen törtem a fejem miközben megnéztem az e-mailjeimet. Egy új. Patricktől. Azt írta, jó érzés volt egy értelmes régi ismerőssel összefutni, és hogy ha van kedvem, menjünk el egyszer közösen inni valahova. Miért is ne. Hát megbeszéltünk egy péntek délutánt.

A kocsma kicsi, idilli, eldugott. Alig voltak rajtunk kívül. Először bizarrnak gondoltam a helyzetet, ahogy ott ülünk mi ketten, ég és föld a pult mellett egy-egy korsó sörrel és az eltelt öt évet taglaljuk a másiknak. Nem hagyta abba a focit. Sőt, azt tervezi, hogy hivatásszerűen fogja űzni pár éven belül. Látszik is rajta. Levetkőzte a régi stílusát, egyszerű testhezálló fekete pulóver volt rajta, látszott tőle, hogy rendszeresen sportol.

- És te? Még mindig valami tudományos bulin agyalsz? Azért csajozol közben?

- Van most egy komoly barátnőm.

- De?

- Nincs de.

- Dehogy nincs. Mindig jobban értettem a nőkhöz, ezt azért ismerd el. Meg tudtál oldani egy két ismeretlenes példát ötödikben, én meg ugyanakkor meg tudtam mondani négy osztálytársunkról, hogyan csókol.

- Talán van egy de. Viszont az nem ide való téma. Nem itt. Nem most.

- Értem.

Tovább folyt a szó. Elköltözött otthonról. Vett egy lakást a szomszéd kisvárosban. Én meg meséltem az egyetemről szőtt terveimről. Este fél tizenkettőkor köszöntünk el azzal, hogy majd következő pénteken is összefutunk egy sörre, ugyanott. Nem is értem mi ütött belém. Nem is szeretem a sört. Nem is szerettem soha.