Epizódok egy sosem volt életből (Befejezett)

Hőforrás

 - Te meghibbantál! – kiáltom.

- Ugyan már. Gyere, mindjárt jó meleg lesz.

- Amanda! A kánikulában sorvadozó árnyék, az meleg, de ez itt egy gleccsertó! Max öt fokos. Kizárt, hogy túléljük, ha belemegyünk.

Amikor Amanda azt mondta, kirándulni megyünk, nem mondta, hogy egy hegy tetejére visz. Ahol pillanatnyilag egy szál farmerben és pólóban ácsorgok. Rajta is csak az egyrészes ruhája van, de ő sosem fázik. Nem is tudom, van-e másik ruhája.

- Ez egy hőforrás. Attól folyik benne a víz.

- Nem, ez az olvadó jéghegy vize. Különben, az itteni mínusz húsz fokhoz képest a plusz öt is melegnek hat, de nem szeretném megtapasztalni.

- Van a mederben két kő, amire le tudunk ülni – feleli, elengedve füle mellett az aggályaimat és elkezdi kilazítani a ruháján a fűzőt. Mikor a ruha a földre esik, meglepve látom, hogy nincs alatta fehérnemű.

- Akkor jössz? – fordul hátra egy vidám mosollyal.

- Majd ha felforralod – didergek. Szeretem a havat és a hideget, de ezen a hőmérsékleten már kezdek fázni. Le merném fogadni, hogy már a szám is kékül.

Amanda visszafordul a víz felé, lassan belelép fél lábban. A víz halkan sisteregni kezd, ahogy egyre beljebb megy. Megáll a tó közepén, a víz a kulcscsontjáig ér. És forr.

- Te most komolyan felforraltál egy gleccsert? – hüledezek.

- Még szép! Gyere! Pont kellemes.

Olyan jól mutat a gőzölgő víz a havas hegyekben. És olyan melegnek látszik. Gyorsan ledobálom a ruháimat, és begázolok a vízbe. Mikor már nem akarok megfagyni és kezdem élvezni a meleget, észreveszem, hogy Amanda száját eltakarva vihog.

- Mi olyan vicces?

Felemeli egymással szembe fordított hüvelyk- és mutatóujját. Közben folyton viháncol, még mindig, beletelik egy kis időbe, mire ki tudja mondani:

- Ilyen hideg van odakint! Hahaha!

Nem is tudom, hogy mérgemben, vagy zavaromban vörösödök-e el jobban.

- Mintha tehetnék róla. Ilyen időben még egy eszkimónak is összemenne – vetem oda sértetten.

- Jól van, na! Ne durcizz, befejeztem.

Közelebb lép, karjait a nyakam köré fonja, nyelvével végigsimít a számon.

- Hogy engesztelhetlek ki? – suttogja. – Hmm? Valami óhaj-sóhaj?

Kezeimet a derekára teszem. Hirtelen beleharapok az alsó ajkába.

- Nem kell engesztelni. Jó ez a kirándulás. Köszi, hogy elhoztál.

- Ha már a kedves barátnőd nem látogatott meg. Valahogy fel kellett dobjalak.

- Sikerült. Hol vannak azok a kövek? Amikre le lehet ülni.

- Itt mögöttem.

Egy másnak háttal ülünk le. Gyönyörködünk az alkonyat fényében. Elkalandoznak a gondolataim. Mélyet sóhajtok.

- Mi jár a fejedben? – kérdezi Amanda.

- Hogy ha itt alkonyat van, otthon meg kábé dél, akkor voltaképp hol vagyunk most.

- Számít az?

- Nem. Igazából nem – nézek el a másik irányba. – Mindjárt látszanak majd a csillagok.