Epizódok egy sosem volt életből (Befejezett)

Gyászvirágok

Verítékben fürödve riadok fel. Még éjszaka van. Felülök. Zihálok. Rémálmom képei lassan tűnnek tova az éberségben. Mégsem nyugszom meg. Ez az álom nem álom. Soha nem is volt.

Barátnőm álmosan az oldalára fordul, ásít, majd rám néz.

- Megint Dannel álmodtál? – kérdezi halkan.

- Mint minden este azóta, hogy... - elhallgatok. Feltornázza magát mellém, átkarolja a vállaimat. Egyik keze a nyakamat simogatja.

- Megint ugyanaz?

- Megint. Sosem fogom kiheverni.

- Nem a te hibád volt.

- De igen. Az enyém is.

- Két hónap telt el azóta. Próbálj meg aludni egy kicsit.

Hanyatt fekszünk. Folyamatosan a hasam simogatja, próbál megnyugtatni. Én pedig megadom magam a fáradtságnak, és hagyom, hogy a rémálmok örvénye újra magával ragadjon...

A régi bútorraktár tetején ülök. Nézem, hogy a dombnál kezdődő városka az esti nyüzsgésbe kezd az alkonyi fényben. Sóhajtok egyet, majd beleszívok a kezemben tartott cigarettába. Évek óta nem gyújtottam rá, most is kellemetlenül kaparja a torkomat. Szememet lehunyva fújom ki a füstöt az áprilisi szélbe.

- Miért szívod azt az izét? – szólal meg Amanda mögöttem.

Ránézek a parázsló cigarettahegyre és elhúzom a számat.

- Nem tudom. Talán csak túl szentimentális vagyok.

Letelepedik mellém a mellvéd tetejére. Szemem sarkából látom, hogy az az egyrészes fekete ruhája van rajta, amit én vettem neki a plázában. Meztelen lábát lógáztatja a mélység fölött és engem fürkész. Újra beleszívok a cigibe.

- Régóta figyelsz? – fújom a szélbe.

- Egy kis ideje – feleli. – Megint Danre gondolsz, igaz?

Nem felelek. Úgy teszek, mintha az ereszcsatorna tanulmányozása fontosabb lenne.

- Nem tehettél semmit. És én sem.

- De igen, Amanda, tehettem volna. Előtte. Mikor láttam a jeleket.

- Nem voltak jelek.

- Voltak. Csak nem figyeltem rájuk. Nem akartam figyelni rájuk. Lenövesztette a haját. Tetováltatott. Piercinget tett a nyelvébe. Romlottak a jegyei. Egy alkalommal félrészegen esett be a laborba. És a penge. Azt hordta a kulcstartóján. Nem egyszer láttam mikor az ujján pörgette a kulcsait.

Már egész testemben remegek, mikor elhallgatok. Elnyomom a cigit, a csikket az ereszcsatornába dobom. Újra a kora esti város képét nézem.

- Nem lettünk barátok. Sosem. Pedig lehettünk volna – suttogom.

- Miért ne lettetek volna? Bízott benned. Beszélgettetek.

- De valami mindig volt köztünk. Egy fal. Nem tudtam áttörni, nem tudtam megkerülni. Nem tudtam... nem tudtam igazán a barátja lenni.

- Talán ő akarta így. Talán nem akarta, hogy olyan közel légy hozzá – mondja. – Lehet, csak nem akarta, hogy fájjon neked, mikor elmegy.

- Így talán jobb? Hogy a kezem közt halt meg? Úgy, hogy nem figyeltem a segélykiáltásaira?

Folyni kezdenek a könnyeim. Akárcsak azóta minden nap. Ez már a hatvanötödik alkalom. Egy hét után rájöttem, hogy nem tudom elfojtani. Csendben figyelem a sötétbe burkolózó tájat, várom, hogy elmúljon a roham. Amanda közelebb ül. Elfektet a mellvéden, fejemet az ölébe helyezi. Így nézzük a feljövő csillagokat.