Az Esők Ura (Befejezett)

4.

Földig ható villámok mardosták az eget. Körülöttem hatalmas vihar tombolt. Kíméletet nem ismerve tépte, szaggatta a fák lombjait, amik nem tudtak ellenállni a természet hatalmának. A tölgyek alatt bokáig érő fűszálak követték ugyan azt az eszeveszett bólogatást, amit az időjárás könyörtelenül a környezetére erőltetett. Az esőcseppek az arcomat csapkodták. A ruhámra néztem. Egy hasított barna bőrkabátban és világoskék farmerban voltam. A lábamon egy kopott magasszárú sötétszürkés bakancs süppedt a talaj, vízzel tellt, agyagos földjébe. Előttem hatalmasra emelt kőfal húzódott. Ismertem ezt a helyet. A gondolataimban pedig felsejlett Suomenlinna erődje. A Helsinki szigetcsoport egyik védőbástyája.
Feljebb a várfokon egy lány állt. Sárga, térdig érő szoknyáját a természet szintén megbabonázta. Fekete, derékig érő bőrkabátja feszesen simította az idomait. Hosszú váll alá libbenő haja kecses táncot járt a széllel. Néhány tincse még az arcát is takarta.
Közelebb sétáltam.
Ahogy felém fordult, a szemeit könnycseppek áztatták. Arcának lágy vonalai megkeményedtek, sajnálattal telt tekintete mögé a rettegés keserűsége bújt.
Még egyel közelebb léptem.
Ő pedig meghátrált. Úgy éreztem, hogy nem akarja, elfogadni a közelségem, de bizonytalanul mégis közelebb léptem. A vihar, ekkor neki rontott. Elvesztette az egyensúlyát. Alatta a tenger dühödt hullámai a kőfalat mardosták. A lány megpördült a levegőben. A megbánás utolsó könnycseppjei a tölgyfák leveleivel együtt emelkedtek a magasba, majd szálltak fel a fellegekbe bűnbocsánatért. Ahogy utána néztem, egy valamit éreztem csupán. Szívszaggató fájdalmat. Ahogy a lányt elnyelték a habok, ahogy a kezemet utána nyújtottam. De már hiába kaptam utána. Hasztalanná vált minden gondolat. És mégis.
Roze...
A felismerés megrettentett, a keserűség teljesen a lelkemig hatolt.
Roze...
Ezt már nem bírtam elviselni. A várfok szélének támaszkodva a földre rogytam, majd torkom szakadtából ordítani kezdtem. Ekkor éreztem meg, ahogy lelassul az idő. A szél felerősödik és megtekeri a fellegeket. Aztán a hangom hallatán az esőcseppek megremegnek, és a villámok keresztülcikázva az égbolton lesújtanak a tajtékzó hullámokra, majd hatalmas robajjal elnyomnak minden hangot körülöttem.
*
Ó te átkozott pillanat! Ki oly szép vagy s mégis hamis. Éltetsz, elhagysz, de a szívem örökké megőrzi arcod, mert odabent vár rád hosszú, hosszú ideig, míg az örökkévalóságban egyszer újra találkozunk.
Ó pillanat, te átkozott, gyötrő, álnok. A fény elvarázsolt, s arcod oly szépségesnek tűnt.
De mostmár tudom, hogy csak az árnyék fedi fel valódi éned, egy sötét sejtelmes szörnyeteget.