Az Esők Ura (Befejezett)

4.

Válaszokat akartam. Nem lelépni ismét valahonnan, hogy aztán valamikor valahol újra felbukkanjak.

-Nem! Ezt nem teheti velem! - kiáltoztam, de ekkor már senki sem volt körülöttem. És ahogyan én, úgy az emberek is egy másik valóságba vesztek. Vagy egy másik időbe, ki tudott volna akkor kiigazodni ezen? Annyi volt biztos csupán, hogy csak magamra számíthattam.

Végig tapintottam az arcomon. Egy hatalmas sóhajjal nyugtáztam, hogy nem voltam szőrös, majd körbe tekintettem. Teljesen száraz voltam, viszont a közvetlen környezetemből semmit sem láttam. Egy pillanatig még tapogatóztam, aztán a titokzatos gyertya fénye egyszer csak auraként fölém emelkedett és sejtelmesen megvilágította a körülöttem húzódó teret.

Sűrű hófehér köd ereszkedett a világra. Hírtelen mély levegőt vettem. Hát nem kellett volna. Az addig kellemes esővel telt illatot, kellemetlen, áporodott, izzadtságszagú valami váltotta fel. Olyan dús, szinte tejfölként tapintható vastagságban, hogy ha a láng nem égne, már az orromig se látnék.

-Hahó...valaki? - próbáltam mégis arrébb húzódni, valahogy kikeveredni erről a helyről, mert úgy éreztem, hogyha az istennő valóban igazat mondott, akkor most már tényleg haza kell mennem. A szüleimnek már biztosan hiányzom. Biztos voltam benne, hogy hiányolnak, és ha nem indulok el azon nyomban, akkor ők indulnak a keresésemre. Ezért, óvatosan, magam előtt hessegetve a levegőt, arrébb lépkedtem.

-Kérem, segítsen! - szólalt meg valaki, mélyen gurgulázó hanggal mögüllem. A kék láng, néhány lépésnyire megvilágította körülöttem a teret, de senkit sem láttam.

-Valaki! Segítsen, kérem! Hívjon mentőt! Kérem, segítsenek! - A ködfoltok, az élces orgánum hatására kurtán megmozdultak körülöttem.

-Itt vagyok! - válaszoltam - merre van? Segítek!

-Igen! Kérem, hívja gyorsan a mentőt, egyszerűen én nem is tudom...egyszer csak...

-Nyugodjon meg... segítek - igértem.

-Nem tehetek róla, egyszer csak elém lépett, én meg...hibáztam...tudom...elrántottam a kormányt és... - a kellemetlen szag felerősödött. Valami rosszféle cigaretta, hagyma és több napos izzadtság élhetetlen bűze áradt szét a ködfal legátláthatatlanabb részéből.

-Mutassa magát, ha tudnék, segítenék...

-Nem lélegzik! Nem! Már...nem lehet... Már...elkéstem. Én...nekem kellett volna, mert én tettem...érted? Én tettem! - zúdultak rám egyszerre mindenhonnan a szavai, amikor egy halványan kivehető sötét füstfolt türemkedett ki a mélységből.

Egyet hátra léptem.

-Nem! Fiam! Csakis én segíthetek! - morajlott immár az előttem növekvő sötétségből, ami magasan fölém emelkedett és széltében is hatalmasra duzzadt. Az átláthatatlan hófehér pára egyszerre lehűlt. A leheletem, tisztán, tapinthatóvá vált. A fölém tornyosuló sötétség félelmetes testet kapott. Egy túlvilági lény állt előttem. A körülötte gomolygó köd ráfagyott és foltokban kifehéredett. A külseje egy halványan csillogó, tüskés, redős bőrré változott.

Teljesen megdermedtem.

Az irtózatos teremtmény felordított. Egy hatalmas éjsötét száj tárult szét előttem, és bődületesen büdös, jeges szél áradt felém a pofájából. Apró, tűéles fogai rendszertelenül fordultak egymás irányába. Nem hagyhattam, hogy bekebelezzen. Egyszerre elegem lett a teketóriázásból. Mondhatnám, hogy inába szállt a bátorságom, de hiába csattogtatta felém azt a hatalmas állkapcsát, bízni kezdtem. Az érzékeimre hagyatkoztam. Arra az erőre, amit tudtam, hogy valahol bennem kellett, hogy legyen, hiszen egy istennő mondta ezt nekem. Az elemi irányítást pedig, az eső, a villámlás, és az idő irányítását, ezt a számomra eddig ismeretlen erőt, egy magasabb cél elérésére kellett fordítanom. Tipikusan arra gondoltam, hogy mivan akkor, hogyha pont ezen a retteneten kell felülkerekednem. Hiszen, ki lehet a tudója annak, hogy pontosan miért történik ez velem? De számított volna bármi más egyáltalán, ha azt a pillanatot, akkor, ott túl kellett élnem? Nem! Akkor, ott már semmi sem számított!

-Gyereeeeehááát! - ordítottam torkom szakadtából, amikor a lény egyszer csak rám vetette magát. A felettem lobogó láng fénye felerősödött és teljesen megvilágította az alakját. Sokkal nagyobb volt, mint azt elsőre gondoltam. Ám a titokzatos hatalom, ami már az érzékeimet is uralta nem hagyta, hogy elkapjon. Hirtelen egy villám hasított keresztül az ég alsó rétegeiben. A lény a szemeit elvakító fénnyalábtól megtántorodott, így el tudtam fordulni tőle. Aztán néhányat hátrébb léptem. A szívem majd kiugrott a helyéről. Tudtam, hogy a folyamat elkezdődött.

-Mit akarsz tőlem?! - kiáltottam újra, ahogy csak a torkomon kifért. A ködfal egyszerre megváltozott. Felettem a láng fénye felerősödött, így láthattam, hogy körülöttünk a tejszerű ködfoltok vad áramlásba kezdtek. Eleredt az eső. Szétverte a körém húzódó átláthatatlan párafüggönyt.

-Segítek neked! - ordította a lény, amikor egyszer csak egy keskeny fénycsóva keresztben elsuhant előtte. Irdatlan teste megfeszült, és a jobb oldali vese tájékán kicsapódó fekete füstöt árasztott ki magából.

Előttem vagy három méterrel, egy hófehér tollakkal díszített sötét csuhás alak állt. Túlméretes kapucnija a szemét takarta. Jobb kezében egy hatalmas vagy másfélméteres, hajlított, vékony pengéjű kardot szorított. Az éle, akár a frissen kovácsolt acél, fényesen izzott, egy keskeny sávban pedig sötéten pulzáló pára borította. A kard egyszer csak meglendült, és a fekete anyag lecsusszant róla. Az ereimben megfagyott a vér. Nagyon gyorsan el kellett tűnnöm onnan.

-Ray Koske - szólított meg az idegen. - Velem kell jönnöd.

-Nem! - az éjsötét szörnyeteg feje rútul megemelkedett. Majd lecsapott. Akár csak egy aligátor arca, hosszirányban megnyúlt. Torzan elmosódott, majd a támadójának ugrott. A kabátos szélsebesen kifordult előle és a kardját az undormány hátába vágta. A lény pofája kegyelemért kiáltott, majd kibillentve a teljes felső testét, felülről átfordulva a bal kezével lecsapott.

-Ezek mindketten megőrültek - datáltam magamban, majd hatát fordítva ennek a színjátéknak, menekülni kezdtem.

-Ne... - nyújtotta felém kezét a nagykabátos, mire a szörny mindkét mancsával megragadta és magasan a feje fölé emelte. Meglendítette és egyenesen a távolban megbúvó szökőkút szobrának hajította. A csuhás arca meg sem rezzent, ahogy a gránitból faragott hableány kecses teste a derekának ütközve darabokra roppant, majd azon keresztül, az út túloldalán álló négyemeletes társasház falának csapódott.

-Nem érdekel ez az egész... - hajtogattam magamban, miközben igyekeztem egyre távolabb kerülni a jövevényektől, ám a gigászi árnyéklény ezt nem hagyta annyiban. Testében a csuhás kardjával, mintha meg sem sebesült volna, úgy rugaszkodott el a betonról, majd ugrott a magasba, hogy aztán földet érve, felszántva maga alatt az aszfaltot újra utánam vesse magát.

-Hagyj engem békén! Takarodj! - kiáltottam. Az eddig lassan hulló esőcseppek felgyorsultak, majd a még megmaradt ködréteg egyetlen sávba, az éjszakai világítást ellátó Higanygőz lámpák alá húzódott. A felettem elnyúló, kék fényben pulzáló lidércfény, láthatóan a bőröm legalsó rétegeit is megvilágította. A fellegekbe rendeződött ködfüggöny, akár csak a kereszteződés minden pontja, sejtelmes, túlvilági képet mutatott, majd egyik pillanatról a másikra statikusan feltöltődött és villámokat vetett.

Az árnyéklény csörtetése, már szinte test közeli, hangos dübörgéssé változott, amikor az első villám elé vágódott.

-Gyorsabban... - szajkóztam, és már csak a felhőre és a villámlásra összpontosítottam - Gyerünk. - egy újabb csapás hasította meg a teret. A lény egy pillanatra megdermedt, majd elrugaszkodott.

-Istennő segíts! - kiáltottam, és a villámok akár a zivatar esőcseppjei, hullámban szelték darabokra az őket kibocsájtó ködfellegeket, majd csapódtak be egyenesen közém és az istentelen teremtmény közé.

-Tűntess el innen! Kérlek, Akka, már mindent elhiszek! Segíts rajtam! - kiáltottam újra, amikor az ég egyszercsak megnyílt felettem. A szememet pedig elfedte a sötétség.