Az Esők Ura (Befejezett)

15. Epilogus

Halványan csillogó szivárványos párafoltok villantak meg Helsinki vásárterének frissen csiszolt macskakövein, ahogy a kellemesen derűs délutáni napsütés legutolsó sugarai elérték a látóhatár peremét.

Megálltam Havis Amanda szobra előtt. Túlnyomó részt lézengő túristák élvezték a szökőkút rozmárainak szájából ritmikusan felcsapó vizijátékát. Különféle nyelveken beszélgettek és meséltek történeteket a helyi mondákból és a szökőkút keletkezéséről, amiknek egyedül én tudtam, hogy valójában a fele sem volt igaz.

Elmosolyodtam a gondolattól, hogy néhány jelentéktelennek tűnő döntés megváltoztatásával mennyivel nyugottabbnak tűnik az életünk. S mégis így, hogy én voltam az egyetlen, aki a változás tényét kénytelen voltam magamban hordozni, már-már elfelejtettem az előző életem borzalmait. Nem villantak fel előttem szörnyű emlékképek és a lelkiismeretem is megnyugodott. Már nem fájt semmi, minden új történetet kapott. Újjászülettek az álmok és az előző életem hibáiból tanúlva valamilyen szinten, valóra váltak a tündérmesék. De a hableány arcának szomorú látványába merülve halovány sóhajjal nyugtáztam, hogy azért van, ami mégsem múlik el teljesen.

Így tölthetett el boldogság, amikor megpillantottam őt a sarki pékség előtt, vagy csak átrohanni a főtér melletti kereszteződésen.

Ahogy tovább haladtam, mint az elmult években oly sokszor, leültem arra a padra, ahol egykor, egy másik életben minden elkezdődött.

Még most is látom a mosolyát magam előtt, érzem a virág illatát, hallom a bonbonos doboz celofánjának zörgését és piruló mosollyal idézem fel az ajkaimat bizsergető első csók melegét, amire mindig jó lesz emlékezni és soha nem fogom elfelejteni.

Ahogy az ujjaimat egy nagy sóhajjal a térdeimre helyeztem, a kereszteződés áthaladást jelző lámpái egy pillanatra pislákolva kioltódtak, majd néhány másodperc elteltével visszagyúltak. Nem álltam fel, csupán a fejemet fordítottam oldalra, ahogy meghallottam a suhogásokat, majd a láthatatlan lépteket, amik akárcsak a madarak karmainak koppanásai a tér kemény kövein, óvatosan felém közeledtek.

-Minden rendben lesz... - a szél halk suttogást hozott, majd elilant. A kereszteződés túloldalán hatalmas hangzavarral robbant be egy lány a sarki pékségbe. Sötét, fehér tollakkal borított kapucnis kabátja nehezen suhant utánna. Aztán, ahogy az ajtó becsapódott eltűnt a kirakat fényeiben.

Az élettel tellt városban az emberek nyugalomban és békességben folytatták életüket, s a pillanat varázsába kapaszkodva élték meg az elmúló idő végtelennek tűnő perceit.

-Ne haragudj, ha megzavarlak, de most jöttem rá, hogy honnan ismerlek - szólalt meg egy lágy tónusú, ismerős hang a hátam mögül. Én felnéztem és kíváncsian rámosolyogtam.

-Szia - köszöntem, és elejét véve a kellemetlen részleteknek kimérten folytattam. - Mielőtt megbánnád, hogy nem köszöntél, tájékoztató jelleggel közlöm, hogy nem beszélek idegenekkel. De ha jobban belegondolok, te is ismerős vagy valahonnan... talán egy iskolába jártunk?

-Igen! - vágta rá szemérmesen. Majd elpirult és úgy folytatta. - Még az elemi utolsó évében írtam neked egy levelet...de soha sem válaszoltál rá.

-Hmm... - hümmögtem, ahogy a mosolyom hirtelen kiszélesedett, de legbelül mégis a könnyeimmel küszködtem. - Á... - legyintettem. - szerintem az a nővérem volt. Én Joule vagyok, az ikertestvére.

-Ikrek vagytok?

-Mindig is azok voltunk, de az útjaink elemi után külön váltak. Ő egy Konzervatóriumba ment Dublinba én pedig itt maradtam. De örülök, hogy megszólítottál... - mondtam majd ismét a tér közepén csobogó szökőkútra néztem. Ray Koske helyeslően bólintott, egy pillanatra elgondolkozott majd óvatosan biccentve elindult az ellenkező irányba. A szél ekkor feltámadt és újra szavakat hozott.

-Nem lesz semmi baj...ezúttal minden rendben lesz...

A könnyeim megállíthatatlanul a szemembe gyűltek. A szívem, a gyomrom egyetlen hatalmas gombócként összeszorult, úgy hogy a hangom véletlenül se jöjjön ki egészségesen a torkomon.

-És!? - kiáltottam utánna ügyetlenül - Megbántad, hogy megírtad azt a levelet, vagy ha tehetnéd, lenne, amin változtatnál?!

Ray Koske jobb tenyerével helyenként öszülő hajába túrt, majd váratlanul megfordult.

-Igazából...mindent, ugyan így csinálnék. - mondta, majd a szemei megcsillantak a lemenő nap fényeiben. A távoli templomtorony harangja épp az öt órát ütötte. A hangot elsodorta a szél, majd a lelküket eggyé fonva a pillanat szívdobbanássá változott, és Ray szavait a magáénak tartva az emberek világán át, elsuhant az öröklétbe.

VÉGE