Az Esők Ura (Befejezett)

9.

– A történet valójában onnan válik izgalmassá, ahonnan a lány fia megszületik. Hogy ez miért volt érdekes? Csupán csak azért, mert az a sellő, az a csodaszép viziringyó, egészen addig a pillanatig nem volt képes kihordani egyetlen porontyát sem a saját fajtájának. Pedig voltak egy páran a halász előtt, akikkel gyakorolhatta a fajfentartás álltalános művészetét. A hatalmas Ukko mellett még a nagy Tuon is meglátogatta, mégsem maradt életben semmi a lány belsejében. Persze mi feleségek ennek csak örülhettünk, mert legalább ránknéztek néhanapján. Így születhettek meg a gyermekeink, akik közül az egyik legszerencsétlenebbik most is ott áll mögötted. – nehezen fogtam fel az istennő szavait, de amint sikerült, jéghideg fuvallat suhant át a tarkómon. A pillanat mágikus mivolta, az égben megdermedt hullámokkal, és az önmagából kifordult valósággal együtt földöntúli rettegést hozott. – ezek szerint, nem is Akka istennő áll mögöttem? –  A szívem vad zakatolásba kezdett a gondolat teljes képtelenségétől. Az izmaim megfeszültek és minden józan tűrő képességemet, mind az önuralmamat össze kellett szednem, hogy meg ne nézzem, ki áll mögöttem, hogy hátra ne forduljak. 
–Persze ez nem gátolta meg a hatalmas Tuont abban, hogy a cafka után járkáljon. Ezért, amikor az égi trónus királya, Ukko is újra elcsábult egy girhes szirén iránt, Akka királynő és én, a világ mozgatóinak asszonyai összefogtunk. Megállapítottuk, hogy a féllények gyarló és kélysóvár gondolatai, pont olyan kielégíthetetlenek, mint a mi uraink vágyai. Ezért hát szabad utat adtunk a halandóknak, had garázdálkodjanak kedvükre szerte a világban. Felfedtük előttük a kapukat, az emberek pedig hatalmas hajókat építettek százszámra, hogy az ősi népek kincseit, a legfényesebbtől kezdve a legkívánatosabbig, magukévá tegyék. Így került egy fregattra végül Amanda is, akit a vadászok, több száz társával együtt emeltek ki az óceánból, hogy levágják az uszonyaikat és eladják a pikkelyeiket. De azon az éjjelen, a tengeren hatalmas vihar kerekedett. Zátonyra sodródva az árbócos darabokra tört. Amanda azonban nem érkezett meg a túlvilágra.
Teltek, multak a napok, mire a nagy Tuon elindult a lány után, de már sehol sem találta. Így én is és Akka is megnyugodhattunk egy időre. Amanda viszont nem tűnt el. Csupán csak emberként élte a mindennapjait. Hajótöröttként úszott partra, beilleszkedett egy közösségbe és megszerette a férfit, aki rátalált. S amíg meg nem szült, addig nem is fedte fel magát.
De akkor aztán... amikor a fiú már nem teljes emberként született, hanem ugyan olyan sellő volt részeiben, mint az anyja. Na, akkor szegénynek újra menekülnie kellett. De már nem volt hova úsznia. A királyságuk addigra már romokban hevert. Az emberek ahol jártak, mindent leromboltak és kifosztottak. A lány ekkor kért segitséget a nagy Akkától, aki átgondolta a tervet és elrejtette őket a világ szeme elől. A halász haszna vehetetlen volt számára, ezért feladta. Tuonnak mindig is a bűnbakok kellettek. S mert elrejtette előle a lányt, Kharont örök kárhozatra ítélte. Csak azt nem tudta, és ebben igaza volt Xionnak, hogy a férfi szív szerelmének emléke örökre a szerelmeseké maradt.
Viszont a fiú. A fiú volt az egyetlen értelmes dolog, amit azok ketten összehoztak. Sellő és ember egyben. Varázslény és halandó, vizi és szárazföldi csoda. Mi pedig kihasználtuk ott ahol lehetett. De miért is ne tettük volna? Ha a hatalmas uraknak nem volt olyan, amit ne lett volna szabad, akkor nekünk, istennőknek miért ne lehetett volna. Főleg, hogy a hatalmas Tuon még a lányait sem kímélte. Igaz, Loviatár? Mesélj te is a fiúnak, hogyan vesztetted el a szemed világát, hogy csúfítottad el atyád miatt mindenedet? Igen. A halál nem kegyelmez senkinek. De engedd csak el lányom. Had nézzen a szemedbe. Had élje át ő is azt a rettenetet, amit nekünk nőknek kellett elszenvednünk minden egyes megaláztatáskor. – Ekkor szabadon fellélegeztem. Úgy tettem egészen addig, ahogy az istennő kérte. Meglapulva, csendben, engedelmesen hallgatva az átkozott hárpia mondókáját. Aztán felpattantam, Joulehoz rohantam és minden viszontagság ellenére átöleltem. Egy pillanatra becsuktam a szemem aztán az arcát szorosan az arcomhoz húztam. A szívemet fájdalmas melegség járta át, ahogy ránéztem.
–Ray... – suttogta, miközben a közelmúlt éveinek keserű könnyei a régi szerelem emlékével elegyedve a szemébe gyűltek. Szabályosan éreztem, ahogy remegett. Joule érzéseit a magaménak érezve, mostmár elfogadhatónak tartottam a gesztusait. Aztán a tekintete a távolba veszett.
–Ó igen. A vágy. A szerelmesek szellemiségének központja, ami átveszi az ész feletti uralmat s pusztulásba vezeti a gyengéket. De mit is gondolok én. Hiszen, mi is megtettük. A gyermek kisugárzása elcsábított bennünket is. Egyedül Amanda tudta, hogy miért jártunk a házába. Ezért, inkább kővé változtattuk. A fiút pedig, miután érezhetően megtermékenyültünk, megöltük. Így már, Akka, én és a lányom, Loviatár is egyszerre voltunk várandósak. De a lányom gyermeke halva született. S hogy a nagy Tuon boldog legyen, őt kapta meg Xion az anyjának. Akkától, a távoli világ, hatalmas titánjai elvették a gyermekét, én pedig hivatalosan elvetéltem. Nem voltam hajlandó többet adni Tuonnak. Nem akartam többet szenvedni. Ezt pedig csak így tudtuk megoldani. Egy dologgal nem számoltunk. A halásszal. Mind a kettővel. Mert, ahogy a fiú félig halandóként született, a lelke a túlpartra került. Az apja pedig felismerte. S mivel a Sztüx folyam révésze volt, tudat alatt hatalmat is kapott. Valahogy rájött arra, hogyha visszafelé utazik a folyón, akkor a földi léthez kötött idő megváltozik. Rávette hát a fiát, hogy próbálják meg a lehetetlent, majd megforgatták az idő kerekét. A fiú lelke új testet kapott, s mert féllény is volt egyben az emlékei megmaradtak. Az anyja pedig hívta őt. Hiába fogtuk be a száját, a lelke nem tudott a kőtestben nyugodni. Kiötlötték hát a saját kis tervüket, hogy megtorolják a sérelmeiket. A fiú megkereste Akkát, elcsábította, majd bezárta saját anyja kővévált tetemébe, amiből szarkofágként kifaragtatta a három istennő szobrát, hogy soha ne feledje kíntevői arcát, majd egy vízzel tellt tárnában az erőd alá rakatta. Ezek után készítette el Havis Amanda emlékművét, ami a város csatorna rendszerén keresztül folyamatos kapcsolatban volt a szoborral. Aztán a fiú a semmibe veszett. Majd megjelentél te és rajtad keresztül sikeresen felborítottunk mindent. Igaz lányom? Végre lehetőségünk akadt feltakarítani magunk után. Hogy hogyan? Természetesen egy újrakezdéssel. Ezt még Akka is tudta. Ezért adta át neked az erejét. Aztán elindította a folyamatot. Okot adott rá, hogy megbolygasd az időt, majd minden egyes utazással több kárt okozz, mint amennyit vesztettél. Xion keverte a koktélt, hogy véletlenül se tudd kiegyensúlyozottan használni az istenek erejét. Mégis az érzéseidet használtuk fel arra, hogy tovább akarj haladni. Mi pedig elkészítettük neked a játékteret.
–És Joule? Miért volt rá szükségetek?
–Rá? Akka jól kitalálta... Nem fiam, nem. Rá nem volt szükségünk...csupán a testére. Azért kellett a mélybe zuhannia, hogy kiszakítsa belőled az istennő benned tomboló hatalmát, majd a folyókra eressze.
–És akkor Akka istennő most miért nincs itt? Miért nem szabadult ki a fogságból, ha végül minden az ő terve szerint alakult?
–Hogy miért? – vágott közbe Loviatár. – Azért, mert az istenek mohóságának is van következménye. – Ahogy ezt a vak istennő kimondta, a kezeit görcsösen a magasba emelte, majd az árnyéklény, amire eközben senki sem figyelt, Rose testével az ölében, Tuonetár mögött, kiemelkedett a sötétből.