Az Esők Ura (Befejezett)

6.

Valahol legbelül, az érzésekből és gondolatokból alkotott világ mélyén tudtam, hogy nem őt átkozták el, hanem engem. Hiába akartam hinni a szememnek első látásra, meg kellett várnom, amíg a kirakós darabjai a helyükre kerülnek. Nem tudtam, hogy ez mivel jár, de ekkor már sejtettem, biztosan éreztem, hogy valami történni fog. Hiszen a túlvilág mindenféle lelkiismeret furdalás nélkül állítja vissza az egyensúlyt, pont olyan áron, mint ahogyan azt egyszer felborították.
A felénk suhanó, éjsötét árnyék néhány pillanatig még közeledett, majd az aurám kék fényétől háromlépésnyire, az egykori szoba bejárata előtt megállt. Lehántotta magáról kivehetetlen árny alakját, és felfedte valóját. Egy igen magas, kopaszodó öregember beesett arca, élénk kéken villogó szempárokkal tekintett rám a sötétből. Csuhájának vállára dús szőrme borult. Az ékes prém mindkét vállrészen egy-egy nyitott szájú farkasfejben végződött. Az állatok szemei hunyorogtak, fogaik között lógó, vérvörös nyelvük megmozdult, majd visszacsusszant a pofájukba, miközben hiányzó torkukból hullájuk haláli hörgése hallatszott.  A ruha szinte élt, és az épületet elborító sötétséggel együtt egyre csak terjeszkedett. Egyedüli fény e halovány gyertyaláng maradt, ami kék lidércfényként pislákolt körülöttem, s megvilágítva elmém, nem hagyta, hogy elvesszek a pusztulás világában.
–Tudtad, hogy a lélek legcsodálatosabb tulajdonsága az emlékezet? Minden, amit megtart magának, azt folyton folyvást emlegeti, mert annyira szeret élni, hogy ha süllyedni kezd, minden áron kapaszkodni akar?
–Mért baj ez? – vágtam vissza tiszteletlenül.
–Nekünk már nem baj! Minket már nem hurcolnak bírák elé. Nem faggatnak életünkről, sem pedig halálunkról. Nem minket fognak elítélni, és a pusztulás tavába vetni, hanem őket. Vagyis...pontosabban...csak...őt. – a kaszás Joule felé mutatott, de a láng fényének érintésétől visszaemelte csonttá sorvadt karját.
–Ez nekem új! Már ne haragudj, de eddig még nem hallottam semmiféle tóról! – mondtam, mert szükségem volt még némi időre, hogy kitaláljak valamit.
–Kegyes vége az e szánnivaló léleknek, hidd el. Sokkal tisztább és szemet gyönyörködtetőbb, mint egy kocsmában elpusztulni a peremvidéken. Ó igen...érzem rajtad a végzet szagát gyermek. Tudjuk, hogy ott voltál, és azt is tudjuk, hogy miért nem tudtál elmenni.
–Egy...kocsmában... vagyis...
–Amikor a holló kitörölte azt a két lelket, mi megéreztük. Tuon megértő, de nem könyörületes. A holló hibázott. Nem értük, hanem csakis érted küldték...de talán még helyre hozhatja.
–Frank, miért volt fontos?
–Elvesztettünk egy patkányt. De a másikat nem tudjuk pótolni.
–És a lány? Joule? Ő mit vétett a hatalmas Tuon ellen?
–Nem kell magyarázattal szolgálnunk egy kirekesztettnek. Nincs szükségünk a zavargókra. Csak baj van velük. Nem engedelmeskednek, nem akarnak meghalni, de ha felkínálják nekik az élet szikráját, akkor élni sem. Nem tudják értelmezni a kegyelmet, sem a szabadságot. Ez a lány maga a fertő. Egy seb Tuon tenyerén, amit valaki nem hagy behegedni.
–De hát...
–Már nincs semmi de. Jól tudjuk, hogy mifélék vagytok ti mindnyájan. A kóborló szellemek rosszakaratát könnyű kiszagolni.
–De hát, én...
–Te? Gyermek? Nem te... Te csak egy eszköz vagy a bolondok kezében. Csupán csak egy kés vagy villa, amit nemes egyszerűséggel élesebbre fentek egy kanálnál. Semmi több. Ezt még a hollónak is tudnia kellett volna.
–Ez a bizonyos holló... Faust?
–Faust most a holló...de már nem sokáig, ha nem teljesítjük a parancsot... – ekkor védekezőn az ajtó elé léptem.
–Nem viheted el a lányt. – kiáltottam, és szélesre tártam a kezeimet. Valahonnan a távolból villámlás robaja hallatszott, de a fénye ezúttal nem jutott át a sötétségen.
–A lány nincsen itt, gyermek. De érte küldtek. Ha magától nem mutatja meg magát, akkor csalira van szükségem. A lány miattad vetette magát a tengerbe, te pedig miatta vagy most itt. A körnek véget kell érnie. De veled kell bezárulnia. Zsákmány leszel a kezemben, Ray Koske, és elvezetsz hozzá. Máskülönben meg kell fosszam hollótól a prédáját.
–Nem hagyom!
–Már hogy ne hagynád. Mi vagyunk Kerberosz, a pokol kapujának őrzője. A túlvilág rendjét pedig felforgattátok! Rendbe fogjátok hozni, amit elcsesztetek, különben mindkét világ elpusztul. Ha a földi lét halottai nem tudnak átkelni a folyókon, a túlvilág a tiétekre fordul, és minden megszűnik létezni! Ezt akarod, kölyök?
–Nem, de...
–Akkor meg ne értetlenkedj! – ordította a kaszás, mire felhúzódott vénséges csont fejére a csuklyája. Kerberosz harmadik feje is a helyére került. A teste pedig átváltozott. Négykézlábra ereszkedett, majd a sötétség átalakította a végtagjait. Egy hatalmas, ember törzsű, kutya lábú, háromfejű szörnyeteg nyüszített előttem, majd hangos morgásba kezdett. A hangja a túlvilági sikolyoktól kezdve, a holtak hörgésén át a farkasfejek vonyításává sokszorozódott. A sötétség falai beleremegtek, majd lebomlottak, és egy új világ tárult fel mögöttem. A látványba beleborzongtam. Akár egy vulkán belsejében gomolygó lávafolyam, úgy hullámzott a tér a nappali fényben pompázó utcakép kellős közepén. Túlexponált színe, a levegő tömény mozgása, az emberi szem számára elképzelhetetlenül festett.
–Menjünk. – morogta Kerberosz, és az épület már mozdult is. A kórház falai, betontartó pillérei, vasalatai, mind átrendeződtek. Megnyúltak, szétnyíltak, elfordultak, majd összekapcsolódtak, hogy alattunk a plázák mozgólépcsőire leginkább hajazó produktum képződjön. Minden, amire ránéztem, elképesztően fantasztikussá vált. Aztán egy pillanatra észbe kaptam. Joule ágya is ott robogott mellettem. A lány lélegeztetője azonban áram híján már nem működött, az életben tartásának feltételei abban a pillanatban megszüntek, amint a túlvilág magába szippantott bennünket.
–Vele most mi lesz? – kérdeztem. A háromfejű rémkutya az ágyhoz sétált. Ijesztően körbeszaglászta, majd mindhárom fejével egyszerre megjegyezte.
–A te kereszted, neked kell cipelned. – ijedten magamra mutattam.
–Nekem? – a testének látványától is kirázott a hideg, nem hogy még meg is érintsem, sőt cipeljem is. Bőven elég lett volna távolról figyelnem és valahogy helyrehoznom a hibámat, de úgy látszott, hogy nem igazán maradt más választásom. Haragudtam Joule-ra. Roze-ra is, de az ikertestvérére még inkább. Nem értettem a cselekedeteit, és ezek szerint nem értettem az érzéseit sem. Sőt, még csak nem is tudtam, hogy a világon van, ő mégis kicseszett velem. Felőlem lehetett Frank Horn vagy Robert Montgomeri az, aki ott a szökőkútnál legelőször megragadott, mégis a Roze-nak szánt levelem volt az, amit Joule talált meg, és használta fel arra, hogy az egész város előtt megalázzon. És én még segítsek neki? Cipeljem a porhüvelyét, hogy elnyerje Tuon jóvoltából méltó büntetését? Úgy látszik, teljesen megőrültem...Hát így segítesz nekem istennő, hogy belerángatsz mindenféle kényes helyzetbe?
–Akka, azt mondta, hogy feladatom van... Egy istennő szava hogy állhat egy ember tettével szemben?
–Akka istennő már jónéhány emberi éve eltűnt.
–El? Mi az hogy? Nem tűnhetett el csak úgy egy főisten. – az isten szerelmére – Pár nappal ezelőtt még itt állt előttem.
–Akkor te láttad utoljára. – morogta, közben magasztosan lépdelt mellettem. Két oldalsó fejéből szinte egyszerre szöktek elő a szavak. Ám a középső valahol, valami másra figyelt. Mordult egyet, majd egyedül ő folytatta – Mindemellett az ő erejét birtoklod. Minél jobban szeretnél kimászni ebből fiú, annál mélyebbre süllyedsz.
–Tehát a túlvilág rendje tényleg felborult, de hogy ennyire? – a lény bőszen a magasba bámult, két hatalmas hátsó lábára emelkedett, majd a levegőbe szimatolt. Szabályosan láttam, ahogyan a túlvilág gomolygó áramlatai a hatalmas farkasfejek kitágult orrlyukaiba áramlanak.
–Hol láttad utoljára? – kérdezte a középső, ahogy visszaereszkedett.
–A szökőkútnál, Amanda szobra alatt...
–Akkor kapd fel a lányt, és induljunk! – vágta rá a baloldali.
–De jó, hogy nem akartam Fausttal tartani. – morogtam, s közben Joule karjából kihúztam a kanűrt, az orrából pedig kirángattam a csöveket. Óvatosan átkaroltam, majd, mint egy rongybabát, a vállamra vettem.
–Kushadj, kölyök! Innentől már csak a lábaidat kell használnod. – morogta a jobboldali, majd a középső rávicsorított, és ismét csak ő folytatta.
–Szavakkal itt semmit sem érsz. A holtak nem beszélnek.
A háttérben elterülő túlexponált városkép az eleven tűz martalékává lett. A szabadon lélegző lángok felemésztették a világot, majd a lábunk alatt húzódó föld kettévált. Szétnyílt, majd ahogyan a korház egykori elemei lépcsőkké lettek, úgy alakult körülöttünk minden egyetlen hatalmas híddá. A híd alatt vagy kétszáz méter széles sávban a túlvilág harmadik folyója az irdatlan lávafolyam a Phlegethón hömpölygött. A folyam tisztító tüze volt hivatott összekötni az enyészet keserű világát Tuon végtelen birodalmával. Mégsem állt egyetlen bűnbánó lélek sem a partokon. Pedig a hídon túl ott feküdt Mannala, a holtak városa.