Az Esők Ura (Befejezett)

6.

Az eső áztatta koromfekete bitumenen Faust rettegett kaszája hevert. Néhány méterrel arrébb a gyalogos átkelő kellős közepén egy hófehér tollpihékkel díszített kabát feküdt gazdátlanul. Sártól csatakos ujjai egymást melegítették.
–Ki vagy, és mért kellesz Tuonnak?
–Apa... én... nem... apa...
–Elég legyen kölyök, ébredj fel! Térj már magadhoz, a fenébe is!
–Ne hagyj itt! Apa!
–Hülye gyerek!
–Apa...
A kereszteződésen kívül síri csend honolt. Ezúttal nem zúgott a szél, nem csepergett az eső. A levegő azonban szépen, fokozatosan megfagyott. Lassan, percről percre vastagodó jégréteg húzódott az aszfaltra, amin feküdtem. A hideg a csontomig hatolt. Valaki szólított. Válaszolni akartam, de a rettegés a pokol elviselhetetlen mélységeibe taszította az elmém.
–Francba már Ray, így semmi értelme nincs az egésznek. – Faust egyre csak az alattam vastagodó jégréteget figyelte. Arcára merev fintor húzódott. – Basszus, már nem sokáig tarthatlak itt téged!  Ébredj fel!
–Nem tudom...Frank, Roze...hol van? Hol van az arcotok?
–Ne velük foglalkozz, te szerencsétlen! A francba már...! – Faust felállt mellőlem, és kihúzta magát, megropogtatta az ízületeit – Tuonnak ez most nem fog tetszeni. – gondolta, majd lesöprögette magáról a jeget. Éjsötét nadrágjának redői kiegyenesedtek, és a térdéhez feszültek. Félmeztelen testét hegek sokasága csúfította. Ahogy felém hajolt, a nyakán egyetlen arany medál himbálózott.
–Ezt most csakis magamért teszem, nem ezért a nyamvadékért. – Emlékeztette magát, majd kiterítette a testem, akár egy vadász az elejtett prédát, amit épp nyúzáshoz készítenek elő. A kezeimet, amennyire lehetett, távol a törzsemtől kihajtotta, lábaimat pedig v-alakban széthúzta. Tudat alatt még mindig magamban beszéltem, de közben, valahol mégis jelen voltam.
Faust megtörölte az arcát, miközben a kaszájáért sétált. Félhosszú tincsei keservesen az arcához simultak.
–Nem tudom, hogy hogyan történhetett, de úgy tűnik, hogy csak ez a félnótás tud rajtam segíteni. Vagy így, vagy úgy, végül minden mindegy lesz. – mormolta, majd ismételten fölém hajolt. A fegyvere pengéjének csúcsát a homlokomhoz nyomta, mire a vérem halványan, egyetlen parányi ponton kibuggyant a testemből.
–Ennyi talán elég lesz. – suttogta, miközben elhúzta felettem félelmetes szablyáját, majd az alattam megfagyott hófehér aszfaltra helyezve a hegyét, a testem köré egy szabályosan leírható kört rajzolt.
–Ébredj! – ordította hirtelen. Ekkor az alattam vastagodó jégréteg olvadni kezdett, majd az a kéken pislákoló láng, ami a lelkem mélyén vigyázta az emlékeimet, előtört a homlokomon gyöngyöződő vércseppből. – Mutasd, ki vagy! – parancsolta, mire az addig halványan pulzáló fénysugár felerősödött, és színes képeket vetített a felém magasodó kaszás elé.
–Engedj el, kérlek... – motyogtam magamban, de a kérésemre senki sem felelt. Az érzékszerveim nem voltak hajlandóak megfelelően engedelmeskedni. A fülem nem hallott, a bőröm nem érzett, a szemeim pedig akármennyire is szerettem volna, nem akartak kinyílni. Pedig látnom kellett volna, ahogy minden, ami addig a pillanatig megtörtént velem, Faust előtt kiteljesedett.
–Ray Koske... – suttogta. – Mutasd, mennyire emlékszel a halálodból.