Az Esők Ura (Befejezett)

0.

-A nevem Raymond Koske.
Mint derült égből a villámcsapás, úgy robbantam be szeretett szüleim életébe, akiknek az első, és egyben, egyke kisbabája voltam. Testvért lehet, hogy rendeltek nekem, de a postán vagy a címet írták hibásan, vagy szimplán a gólya fordult rossz irányba, úgyhogy ő a mai napig sem érkezett meg.

Ennek ellenére úgy érzem, hogy boldog gyermekkorom volt.

A szüleim, Jorm és Ivy Koske a Helsinki Nemzeti Múzeum kurátoraiként, tanult emberek voltak, és az erejükön felül igyekeztek nekem a legtöbbet adni és a legjobbra nevelni.
Szerintem az egyik legjobb példa erre, hogy hat évesen egy zenetagozatos osztályba irattak, és amint megkaptam a zongorámat, már nem volt megállás, onnantól, mintha minden megszűnt volna.

Attól a perctől fogva, már a zene volt az életem.

Egyszerűen, nem tudom máshogy kifelyezni magam, imádtam a zongorámat.

Éltem, haltam Beethovenért, Brahmsért és később a Back Street Boys-ért. Amikor csak tudtam, dúdoltam, énekeltem, és amikor senki sem látott, táncoltam.

Hálás voltam a szüleimnek, amiért utat mutattak nekem, de az érzések varázslatos világa mögött idővel kénytelen voltam elfogadni, hogy a valóságban nem léteznek csodák. Egyedül a zene tudta feledtetni velem a rideg iskolai hétköznapok kellemetlenségeit.

Mondhatnám azt, hogy hittem a pillanat varázsában, de most már tisztán látom, hogy a valós dolgok erejében hittem.
A szüleim részéről, a tudomány szavában, a tanáraim részéről pedig a szavak erejében.

Aztán, nyolcadikban új lány érkezett az osztályba, én pedig, életemben először szerelmes lettem.

Tizennégy évesen, naivan azt gondoltam, hogy nekem csak Rose lehet az egyetlen, akit, ha magamhoz köthetek, teljes lesz a boldogságom.
Azonban, mint minden ember, akkor, ott én sem tudtam mást, csak megtapasztalni, milyen valójában tévedni.

Pedig nálunk, odahaza azt mondták, hogy a tavasz a megújulás korszaka. A szerelmesek évszaka, mikor a természet újjáéled és már nem az elmúlás uralkodik mindenek felett.

Reményt ad, elbódít és megmelengeti a jégbe fagyott szíveket.

Nekem az a tavasz mégis a kihívások időszaka volt.

Amíg ő a hegedű játékával varázsolta el a közönséget, addig én a zongorakíséretemmel próbáltam hozzá egyre közelebb kerülni.
A felszín alatt lappangó, szinte ismeretlen érzéseim, közben elhatározásokká nőttek. S bár, sokat hezitáltam és még többet tűnődtem, mire rászántam magam, hogy végre először elmondjam neki, szeretem.

Sohasem voltam a tettek embere, így nem voltam bátor, sőt, általában azok közé a csöndes szemlélődők közé tartoztam, akiket a szórakozni vágyók mindig megtaláltak és, ha már ott voltam, belém kötöttek.
De aznap, azon a bizonyos napon, nem érdekeltek a kicsinyes balgaságok, mert elszánt voltam és tettre kész.
Ahogy addig a helyemet kerestem a világban, úgy ott abban a pillanatban éreztem, biztos lesz a sikerem, ha tiszta szívből beszélek majd.

Sosem hittem volna, hogy minden olyan tökéletesen indul.

A tavasz legmelegebb napja volt, a bárányfelhők gyönyörűen fodrozódtak az ég kék mezején, s a színekben elmerülve, már csak Ő járt a fejemben.
Senki és semmi más, mert tudtam, hogy ha egy percig nem gondolnék rá, már nem érezném magam olyan bátornak.
A sarki virágos nagy nehezen összeállított csokra is, minden virágcsokor közül, a legillatosabbnak tűnt, mellé pedig az édességboltban vásárolható legdrágább bonbont vettem.
A legjobbat reméltem és úgy gondoltam, hogy Ő csakis a legfinomabbat és a legdrágábbat érdemli.