Az Esők Ura (Befejezett)

8.

Amint kiléptem a fényből, visszatértem ugyanoda, ahonnét előzőleg elindultam. Faust csendben állt mellettem.
–Hogy lehet ez? – kérdezte halkan. Ám ezúttal nem fordult felém, egyszerűen csak maga elé bámult. Mögöttünk az átjáró hófehér fénye elhalványodott, majd résnyire szűkült.
–Nem tudom, mire gondolsz. – válaszoltam, de aztán a kezeimre néztem. Összeszorítottam a tenyeremet. Éreztem, ahogy megfeszülnek az izmaim. Óvatosan kinyújtottam a nyelvem. Az ajkam alatt élcesnek érződtek a sertéim. Ismét idősebb lettem. Ő viszont a csuhája alatt semmit sem változott. A kereszteződés túloldalán narancssárgán pislogtak az éjjel-nappali pékség neonjai.
–Magyarázd meg nekem Ray Koske, hogy lehet a húgom még mindig életben.
–A Húgod? – kérdeztem, majd visszahúzódtam. Faust a gyalogos átkelő túloldalán igyekvő nagykabátba burkolódzó lányra mutatott. Mellette az üzlet kirakata hirtelen teljes sötétségbe borult. Láthatóan áramszünet volt. A telihold fénye mégis megvilágította a lány körvonalait. Varázslatos kisugárzása mágikus könnyedséget kölcsönzött a mozdulatainak, ahogy kiválasztva a kulcsai közül a megfelelőt, néhány sikertelen próbálkozás után belépett a magára hagyott pékség belsejébe. – Lehetetlen... – motyogtam.
–Ezek szerint mégsem.
–Már hogy ne lenne lehetetlen? Mi az, hogy az a lány a húgod?
–Az még semmi, Ray Koske, de neki már nem lenne szabad életben lennie.
–Hogyhogy nem? Ezt nem értem – Faust megfordult, és szélesre tárta a mögöttünk pislákoló átjárót. Egyszerre az utca lámpái kigyulladtak. A gyalogos átkelő jelzője immár zöld színben pompázott. A túloldalon álló éjjel- nappali pékség kirakata a belső világítás fényeitől teljesen átlátszóvá vált. Erre mindketten visszafordultunk.
–Hát még nem jöttél rá? – Faust láthatóan elmosolyodott, ahogy a túloldal sarkán pompázó üzletben sietve sertepertélő lány a méretéhez képest hatalmas kabátját a háta mögötti fogasra akasztotta, majd a vevőpultból kiemelkedő pénztár mögött ügyetlen ügyködésbe kezdett.
–Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz – jelentettem ki bizonytalanul. A csuhás szemei összeszűkültek, vett egy mély levegőt, majd hátat fordítva a pékségnek visszalépett az átjáróba.
– Jól van...akkor menjünk vissza, és megmutatom...