Az Esők Ura (Befejezett)

I. fejezet: Tavaszi Zápor

1.
Álmomban vad táncot járt az eső. Tisztelettel teljes búcsú táncot lejtett az elmúlásnak. Minden egyes cseppje megváltást ígért. Körbe járta a szökőkutat, a főteret, a kihalt utcákat vörös fénybe fürdető közlekedési lámpákat, a furcsa név nélküli üzleteket, a sarki virágosbolt elött elmerülő rózsaszirmokat, végezetül pedig a templomtornyot. Felszabadította a lelket. Aztán egyszer csak valami megváltozott és a tudatom kiszakadt a testemből. Még mindig Roze elött állt. Keservesen kísérelte megragadni a várva várt csók pillanatát. Az örökkévalóság varázsába kapaszkodva próbálta megtartani magának az elkerülhetetlent. Nem futott el, mert mindig is erre várt és most már tudja, hogy örökké őrizni fogja. Aztán egyszer csak a szívem darabokra szakadt. Felélénkültek a zajok. Villámok mardosták az eget, és minden a visszájára fordult. A megkondult harang elnyelte a hangot.
Az égbe szálló esőcseppek megbolygatták az elmét. A természet nem táncolt tovább. Búcsút intett, majd tovaszállt.

–Hé, fiú, ébredj!
A távolból új hang hallatszott. Az álmot pedig elnyelte a valóság.
–Ébredj!
–H-hol vagyok – a végtagjaim elernyedve húzódtak keresztben egy asztalon. A testemet nehéznek és hidegnek éreztem. Az érzékeim cikázva próbálták felfogni ismeretlen helyzetüket.
–Óriási szerencséd van, tudtál róla?
–Ahh... – pislogtam, ahogy erőtlenül a hang felé tekintettem. – Nem úgy érzem... – szuszogtam. Egy félkörívben hajlított mogyoróbarna bárpulton feküdtem. Körülöttem tompa fényfoltokként csillogtak a különféle italok elé helyezett üvegpoharak. A pult mögött egyedül egy magas fehéringes alak készített valamit. Egy üveget visszadobott a pult alá, egy másikat, pedig elemelt saját maga mögül. Lecsavarta a kupakot, aztán a színtelen löttyöt az előbbiből kitöltött italra öntötte. A pohárban halványan áttetsző füst gomolygott, majd elillant.
–Ezt idd meg – tolta az orrom elé a furcsa szagú italt.
–Nem, én még soha nem ittam...alkoholt – ahogy nyelni próbáltam vettem csak észre, hogy teljesen kiszáradtam.
–Heh... – kacagott fel a férfi – nincs benne alkohol gyermekem – mosolyogta – húzd le nyugodtan.
Az állam még a bárpulton feküdt, amikor a füstölgő italért nyúltam. Érdekes színe volt. Se nem szürke, se nem vörös, hanem első ránézésre, valamelyest mind kettő elegyének hatott. A színek össze keveredtek, mire az ital, akár egy torz tükör, térbelivé, ezüstösen üvegessé vált.  Először nem hittem a szememnek, de amint megfogtam és közelebb húztam magamhoz a poharat, úgy tűntek fel az üveg belsejében elrejtett vonásaim, amik valahogy, minden magyarázat ellenére mégsem a sajátjaim voltak. 
–Ez most mégis mi akar lenni? – fordítottam el magam elöl az ismeretlen anyagot.
–Ambrózia – vágta rá a pultos – a felejtés ellenszere.
–De hát...én – próbáltam gondolkozni, egy cseppet megerőltetni az agyam, ám hirtelen semmi sem jutott az eszembe – képtelenség – makogtam. Aztán, egyszer csak lefagytam. Ekkor eszméltem rá, hogy az elmúlt napok bizonyos pontjai, a homályba vesztek. Az emlékeim meghatározó részét elvesztettem. Semmi sem derengett az ideútról, csak az ébredés. Vagyis, ahogy megpróbáltam fókuszálni az eseményekre, úgy villantak fel elöttem halványan az emlékeimet átfedő érzések ...Rose...és és a csók...de valahogy, nem a jelenet képe, hanem annak a keserűsége, a jéghideg víz érintése és a menekülés. Hirtelen fájdalom nyilallt a szívembe. A mellkasomhoz kaptam, a testem pedig zuhanni kezdett. Lefordultam a székről és a bárpult alá estem. Az épület megremegett. Odaát a pult mögött álló öltönyös az egyik italos üveg után kapott. Miután kinyitottam a szemem, még néhány másodpercig a helyiség ácsolt, díszesen faragott mennyezetét bámúltam. Úgy éreztem, mintha a fellegek összecsaptak volna a fejem felett. Égtelenül dübörgött és  zúgott mindenhol körülöttem. Aztán egycsapásra elhallgatott. Egyszerűen nem tudtam hova tenni a történteket. A bárpult alatt fekve kinyújtóztattam a végtagjaimat. Ez volt az egyetlen dolog, ami kivételesen jól esett.
–Na, mi van kölyök, keresel valamit? – hajolt fölém a pultos. Ekkor láttam tisztán az arcát először.
Nem volt igazán idős, legalábbis az alig látható ráncai alapján nem tűnt túlzottan öregnek, a hangja mégis olyan mérhetetlen nyugalmat és bölcsességet árasztott magából, amit abban a pillanatban nem tudtam megmagyarázni. Megrázta a fejét. Fiatalos, karakteres arca bizonyosságot tükrözött.
–Rendben, a te döntésed – húzta meg a vállát, majd megcsörrent a telefonja és eltűnt a pulton húzódó mogyoró keret fölött. Sötét félhosszú haja sebesen libbent utána.
Én a kölyök, merthogy a méregkeverő így nevezett, megéreztem, hogy valahogy, minden idegen a számomra. Amint újra közelebbről hallottam a telefonnal beszélő férfi hangját, megragadtam magam mellett a krómozott fémmel borított szék lábát, az pedig egyszerre ugyan olyan tükröződővé vált, mint abban a titokzatos pohárban kavargó Ambrózia. Ahogy az előttem hullámzó számomra azonosíthatatlan formákat bámultam, elbizonytalanodtam.
Feltápászkodtam, majd ismét a pult mögé tekintettem. Egyszer csak minden üveg felülete ugyanazt az ismeretlen arcot tükrözte vissza, ami az imént, a szék lábáról is visszanézett rám. Ettől teljesen megrémültem. A pultos láthatóan befejezte a beszélgetést és ismét csak a fejét csóválta.
–Előre szóltam – mondta. Ekkor pedig teljes mértékben elfogott a rettegés. Ahogy ránéztem, a pult mögött álldogáló idegen arcának helyére is ugyan az az ismeretlen arc került. Egy természetellenesen gomolygó húsmaszlagot láttam, ami elkeveredett az ürge valódi arcával. A rém pedig egyenesen rám tekintett. Kocsonyás szemei kifordultak arccsontjukból, és a helyükre csúsztak.
–Nem lehet! – ordítottam – takarodj, tűnj el előlem – idegesen hátráltam el tőle, majd megfordultam. Mögöttem féltucat arc nélküli idegen feje fordult egyetlen maghatározott irányba. Rám. Aztán egyszer csak megmozdultak. Felém nyúlt egy, aztán még egy. Nem bírtam már tovább. Elhúzódtam tőlük és még mielőtt megragadták volna elkaptam a kezem, kicsavarodtam a felém nyújtózkodó borzalmak öleléséből. Megragadtam az ajtó kilincset.
–Ha most kilépsz, már nem segíthetek – zúgták a pultos intő szavai, de ekkor már nem figyeltem rá.
–Legalább a lámpánál figyelj! – kiáltotta utánam, mikor lenyomtam a kilincset és kizuhantam az ajtón.