Az Esők Ura (Befejezett)

5.

Hosszú percekig álltunk némán, egymást vizslatva, valahol szégyellve a másikat és saját magunkat. Nem beszélhettünk önteltségről vagy dacról. Egyszerű sajnálat volt ez, amivel az idő múlása mellett szembe kellett néznünk. Pedig, azt hiszem, mindhárman tudtuk, hogy mit kéne mondanunk, mégis a legnehezebb szavaknak kellett volna megszületniük. Olyan érzéseket kellett volna megfogalmaznunk, amiket a szívünk már rég magába zárt, de már nem igazán tudott hangokká alakítani. Roze végül mégis megtörte a csendet.
–Nem tudtam...vagyis, öhmm...nem tudtam mit tenni. – suttogta, majd Robert folytatta.
–És én sem. – Robert nyelt egy nagyot. Az ő hangszálai sem akartak zökkenőmentesen mozogni, ám az ő igazsága valami más miatt ragaszkodott a szavaihoz – De még helyre hozhatjuk... – az optimizmusa abban a pillanatban irtózatosan felbosszantott. Be kellett csuknom a szemem, hogy ne üssem meg ott azonnal. Az ujjaim akaratlanul is ökölbe szorultak.
–Fogd be. – suttogtam.
–Nem, nem tudom, hogy hogy lehet...de biztosan...biztos, hogy... – éreztem, ahogy megpróbált kitalálni valamit. A zavarodottság felülkerekedett a gondolatain. Egyetlen huszárvágással kerekedtem feléjük. Éveket kellett egyik pillanatról a másikra sutba vágniuk, úgy hogy még a kezüket is megkötöttem. De ez a győzelem igen keserű szájízt hagyott hátra nekem is. Mert a betegágyon fekvő lányt nem tudtam semmibe venni.  Megmarkoltam az ágy peremét. Fölé hajoltam, és értetlenül bámulni kezdtem.
–Ő... itt... – Roze mellém lépett.
–Joule...az ikertestvérem.
–Lehetetlen..., az ... Egyszerűen...dehát a levél és...és... – Roze mélyen a szemebe nézett.
–Hát mégis csak te vagy az...Ray? Hogyan?  Hiszen te...
–Meghaltam?
–Meghaltál. – vágta rá véletlenszerűen Robert, igen bosszúsan – láttuk, mindannyian. – aztán bizonytalanul Roze-ra, majd az ágyon fekvő Joule-ra tekintett. – Vagyis...
–Tudom, Rob.
–Tudod?
–Mindig is tudtam... Joule elmondta mi történt. Azt hiszem, egy ekkora terhet nem tudott csak úgy magában cipelni. – Robert zavarba jött, de mégsem esett kétségbe.
–Miért, szerinted én magamban tartottam? Roze? Ne nézz hülyének...Főleg ne itt Joule előtt. – Roze tehetetlenül széttárta a kezeit.
–Hát akkor? – kérdezte, de Robert rosszallóan megemelte a vállát.
–Megbeszéltük, hogy elfelejtjük... Mindannyian el akartuk felejteni.
–Hát, nagyon úgy tűnik, hogy rosszul tettétek – sóhajtottam, miközben a szunnyadó lányt vizslattam. Egy mesterséges lélegeztető csövei tartották életben, amik az orrán keresztül egyenesen a tüdejébe préselték a levegőt. A mellkasa bizonytalanul összeesett, majd felemelkedett. Az összkép minden addig megélt pillanatomhoz képest is borzasztónak hatott.
– Hogy történt? – kérdeztem.
–Azt hiszem, véget akart vetni az életének...
–Nem akart... – vágott bele mérgesen Robert.
–Akkor meg miért tette, Rob? Elmesélnéd?
–Minden rendben volt...hidd el Roze. Köztünk is és...
–Akkor miért?
–Nem tudom, de nem lennék itt, ha nem hinnék benne. – Robert Joule párnájához hajolt, majd lágyan megcirógatta az arcát. A lány nem mozdult. Még csak meg sem rezzent.
–Mióta...öhmm...mióta fekszik itt? – nyögtem ki nagy nehezen.
–Ma lesz négy éve... – suttogta keserűen Roze, aztán pedig Robert.  A szívem összeszorult.
–Négy év... – ízlelgettem magamban, miközben megpróbáltam helyére tenni a dolgokat. Fogódzkodót kerestem ehhez a világhoz, és amint összeállt a kép, elfogott a félelem.
Szűrreális víziók villantak fel előttem egy lányról, akinek Roze-nak kellett volna lennie, és arról a szirtfokról, ami Suomenlinna erődjénél egykor várfalként magasodott. A lány tekintete a megbánás kegyetlen szikrája volt. Könnycseppjei, amik az istenek kegyeinek adóztak, megbocsájtás helyett egybegyűlve a széllel fordultak szülőanyjuk ellen. 
– Nem! Az nem lehetett valóság!
*
Átkozott pillanat! Hazudsz nekem, miközben az életről papolsz. Kést szúrsz a szívembe, de nem hagyod, hogy elfelejtselek, mert aki halott, már nem tud megbocsájtani. Folytonosság rabja az örök pusztulásban, míg az be nem kebelez mindent, mit valaha szerettem.
Ó pillanat, te átkozott, gyötrő, álnok... az árnyék a te világod, s a halál arcát viseled kárhozatul.
Gyere hát, és vigyél el engem. Oldozz fel, hadd lássam végre valódi éned, azt a sötét, fertelmes szörnyeteget.
*
A vihar odakintről nekifeszült az ablaknak. Hirtelen sötétség húzódott a falakra. Egyik pillanatról a másikra sejtelmes árnyak lepték el a helyiséget.
–Ennek nem kell így lennie – suttogtam, de a kérésemet odafent már nem hallgatták meg. Helyette jéghideg fuvallat tört be a szobába, olyan, amit csak én éreztem. – Ha kell, és ezen múlik, én mindenkinek megbocsájtok, de nem kell igy történnie... – könyörögtem, azonban ekkorra már Roze és Robert számára megállt az idő, a szoba belső világa pedig természetellenesen mozgásba lendült. A hideg szél apró jégkristályokban telepedett Joule ágya köré. A dér ellepte körülöttünk a kövezetet, majd kitört a folyosóra, ahonnan ezzel egy időben, surranó léptek hangjai közeledtek felénk. Tudtam, hogy mi következik. A léptek csupán egyetlen élőlény léptei lehettek. Egy olyan lényé, ami fensőbb utasításra tartja fenn a túlvilág rendjét. Egy olyané, ami könyörület nélkül veszi el az emberi szív számára legfontosabbat. Az élete értelmét.
Megpróbáltam hát higgadtan fogadni a halált, de közben eszembe jutott, hogy Roze és Robert is szerette a lányt. Akárhogy is cselekedtek egykor, miatta, vagy érte, az életük azóta gyökeresen megváltozott. Ők is emberek voltak. Ugyanolyan gyarlók és esendők, mint bárki más ezen az undorító világon, ami az istenek játékának könyörtelen színhelyévé vált. Nem hagyhattam hát, hogy ezúttal miattam az ő reményük is elvesszen. Erőt kaptam, és a kórház megváltozott belvilága tökéletessé vált a demonstrálásra.
–Istennő! Segíts nekem! – mantráztam, miközben koncentrálni próbáltam. Megtalálni az emlékeimet vigyázó belső lángot. A gondolataim az érzéseim köré tekeredtek, majd a mélybe merültek. Éreztem, ahogy elsüllyedek, majd víz vesz körül. Mintha egy tó sötét mélyére ereszkedtem volna. Izzadni kezdtem, a halványkékes aura pedig a pórusaimon keresztül a testem köré húzódott. Az érzéseim változásával a szellemi és az emberi világ láthatóan elkülönült egymástól. Robert és Roze alakja egy csapásra a semmibe veszett. Joule teste viszont minden magyarázat ellenére mégis mellettem maradt.