Az Esők Ura (Befejezett)

3.

Tisztes távolságot tartottam, pont úgy, ahogyan azt akármelyik nyomozó tette volna egy Agatha Christie regényben. Én voltam Hercule Poirot, a lány pedig a gonosz, egy látomás, maga a megtestesült rejtély, aki valódi identitását elfedve masírozott a mit sem sejtő polgárok között. Ő volt a róka közvetlenül a tyúkólban, ahonnan már sem számára, sem pedig számomra nem volt menekvés, csakis a csúf igazsággal való szembesülés, végül pedig a halál. De nem kellett volna így éreznem, ha én magam nem így gondoltam volna. Hiszen engem is azok a ’szürke kis agysejtek’ hajtottak a végzetem után, amik a felügyelőt is jószerével nyomra vezették.
Körülbelül félórányi megfeszített galoppolás után azonban feladtam.  Már nem bírtam csak úgy nézni őt, ahogy a világ legtermészetesebb módján sétálgat a városban, miközben én az életben maradásért küzdök, s percről percre frusztráltabb leszek. Nem, nem lett volna szabad csak úgy éldegélnie az életét, mintha mi sem történt volna. Mintha nem létezett volna az a kereszteződés, ahová végül behajszoltak, s ahol az utolsó lélegzeteimet vettem. Átokként kellett volna a fejére szállnia minden tettének, hiszen szembe köpték a világot. Mintha nem is léteztem volna, mintha nem is éltek volna a szüleim, akiknek, biztos vagyok benne, hogy miután meghaltam, megszakadt a szívük. NEM! Roze nem sétálgathat csak úgy előttem. Ezt pedig, akármennyire is tartóztattam magam addig, meg kellett neki mondanom. Nekiiramodtam hát. Kiléptem a kis settenkedő tempómból, és már majdnem elcsíptem, amikor egyszer csak megállt. Már majdhogy nem a vállát is meg tudtam volna érinteni, de végül, ahogy ő, úgy én is leeresztettem a kezeimet.
A szél azonban nem tétovázott. Belekapott a lány hosszú, barna hajába. Arcának teljes profilja egyszer csak kikerekedett. Felette, vagy háromlépésnyire a Szent Johanna Memorial Kórház bejárata magasodott. Az ajtó előtt egy szürkére mázolt fém korlát húzódott. Mellette egy fehérköpenyes orvos támaszkodott. Láthatóan a lányra várt, mert amint Roze felpillantott rá, ő azon nyomban visszamosolygott. A pimaszkodó szellő érintése azonban egyetlen lágy mozdulattal a füle mögé simította szemébe hulló hajtincseit. Ekkor tűnt fel igazán, hogy rajta is fogott az idő. Egykori kislányos kisugárzását valami feszesebb, ám eltökéltebb ábrázat váltotta fel. Apró fülcimpája pedig érintetlenül domborodott előttem, mindenféle ékszer nyomától mentesen. A szél tudta, mit csinál. Minden változás nyomot kell, hogy hagyjon az emberen. Minden. Roze-ban azonban valami, az utolsó találkozásunkhoz képest, láthatóan megváltozott. A fülbevaló nyomának teljes hiánya valamerre másfelé terelte a gondolataimat. A mellkasom hirtelen megfeszült. Szívem dobbanásai egyesültek az idegszálaim rezdülésivel. Az időjárás pedig megváltozott.
Egy villám hasított át az égen. Surlódásának hangja hangos csattanásnak, majd mély morajlásnak hatott. Komor fellegek gyűltek egybe, majd váltak szét, pont úgy, ahogy a dühös tenger felszínén felkorbácsolt vihar alatti hullámok is fodrozódtak.
Türelmetlenül bámultam az égre.  Ekkor tudatosult bennem, hogy a kórház homlokzatát nőalakok szobrai díszítették.
Az épület jobb oldalán Munne, a szem világának istennője tiaraként fonott hajkoszorúval egy fűzfa csomósra faragott botjára támaszkodott. Középen Lammas, a sebeket gyógyító istennő nyújtózkodott az ég felé, karján egy kígyóval tekeregve.  Baloldalt Suonetár, az erek és inak gondozó istennője állt. Felettük azonban, a homlokzat csúcsán a vak istennő, minden betegségek anyja, Loviatár magasodott. Az arca egyenesen a kórház bejáratát fürkészte. Amint Roze a szobor alá lépett, az amúgy sem nyugodt égre természetellenesen gomolygó, koromfekete fellegek sodródtak. Az apró szellő bivalyerős orkánná változott. Roze hirtelen a korláthoz kapott, és megtámasztotta magát. Aztán egyszerre meglepően közel húzódott a köpenyeshez. Kinyújtotta a kezét, és köszöntésképpen gyengéden átkarolta.  Az ismerőse viszonozta a köszöntést, majd ellépett mellőle. Zsebre tette mindkét kezét, és belépett a fotocellába. Odakint elkezdett esni az eső. Roze összehúzta magát, majd besétált utána az intézménybe.