Az Esők Ura (Befejezett)

7.

Amikor felébredtem, Faust épp háttal állt nekem.  Így egy röpke pillanat erejéig arra gondoltam, hogy talán el tudnék menekülni előle, hogy talán el tudnék szaladni valamerre. Ő pedig utánam futna, vagy csak egyszerűen meglódítaná a kaszáját. Megelégelné a folytonos menekülésemet, a pengéje pedig engem is kettéhasítana, pont úgy, mint azt az ártatlan lányt a karjaimban. Könnybe lábadtak a szemeim, de megpróbáltam elfojtani az érzéseimet, nehogy az elképzelt pillanat valóban megtörténjen.
–Ha együttműködsz, kíméletes leszek. – egy halvány szellő felém sodorta Faust szavait. Arra gondoltam, hogy mi van akkor, hogyha meggondolta magát. Hiszen eddig még nem vitt el Tuonhoz.
–De el foglak. – fordult felém mégis, én pedig inkább már nem is próbálkoztam. Megpróbáltam teljesen háttérbe szorítani a menekülés köré szőtt gondolataimat.
–Miért? Miért nem vittél el eddig a kaszáshoz? – Faust meghúzta a vállát.
–Én vagyok a kaszás... – vágta rá unott fejjel. 
–Akkor meg, tudom is én, hogy hova...oda, ahova vinned kell. – mutogattam.
–Engem az most pont nem érdekel. – Faust feltekintett az égre, tekintete, üvegesen tükröződő szemei, amikben eddig a túlvilág sötétjének csillagai sem látszottak, halványan megrezzentek.
–Aha... – próbáltam feltápászkodni. – akkor most miért vagyok itt?
–Ha válaszolsz a kérdésemre, egy időre még elengedlek.
–Egérutat adsz?
–Lehetőséget adok. Egy keveset neked, egy kicsit pedig magamnak is.
–Dehát te vagy a kaszás.
–Úgy látom, nem figyelsz. – emelte feljebb a hangját – Inkább hozd ide a kabátomat! – parancsolta. Nyeltem egy nagyot.
–A kabátodat?
–Igen, azt! – vágta rá türelmetlenül, és a kaszájának szárával dobbantott párat maga előtt a betonon.
–O.K – sóhajtottam, és megindultam Faust kallódó gúnyája felé.
Egy szót kerestem a gondolataimban, mialatt a kabátért baktattam. Egyetlen szót, ami abban a pillanatban minden próbálkozás és színjáték ellenére emberivé, ezúttal számomra is láthatóan sebezhetővé tette a rettenthetetlen kaszást. De az a szó sehogy sem jutott az eszembe.
A kabát már a lábaim előtt hevert, mikor lehajoltam érte, jobb kézzel megfogtam, majd megemeltem. Semmi. Azt gondoltam pedig, hogy ha hozzáérek, valami rettenetes dolog fog történni, hogy mondjuk, megnyúlnak az ujjai, és bekebeleznek, vagy egyszerűen csak csillagok hullanak majd az égből. Ehelyett semmi sem történt. A kezemben csupán egy mezei kapucnis télikabát lógott. Olyan, aminek a belsejét nemes egyszerűséggel egy teljesen hétköznapi tollas bélés borította. A nyakánál még a gyártási címke is látszott. – ilyen nincs – zsörtölődtem, majd megragadtam mindkét kezemmel, és magasan magam fölé emeltem. – talán ha megrázom – gondoltam, mire rángatni kezdtem. A kapucnija összevissza billegett, néhányszor előröl hátra felé helyeslően bólintott, de semmi extra nem történt. – mi itt az átverés? – vetettem oda a tulajdonosának. Faust integetni kezdett.
–Semmi, csak hozd már! – parancsolta. Abban a pillanatban átröppent egy kép az agyamon, majd elillant. Utána kaptam volna, hogyha meg lehetne ragadni a gondolatokat, de ezúttal nem járhattam sikerrel. Így magamban morogva odacipeltem, és hatalmas nagy kuszasággal a fejemben átnyújtottam neki a kabátját.
–Semmit sem értek. – nyugtáztam magamnak. Faust egyszerű közönnyel folytatta.
–Mert még mindig nem figyelsz. Mindegy, gyere velem. – az ujjait beledugta a kabátjába, aztán a kezét felém nyújtotta.
–Nem megyek Tuonhoz! – ágáltam ellene, mire megragadta a nyakamat, és figyelmeztetésképp párszor megrángatott.
–Elmondanád, hogy mért nem figyelsz?
–Figyelek! Figyelek...
–Na azért! Van valami, amit meg kell tudnom, aztán szabad utat kapsz. Mondjuk még egy napot, csak hogy rendbe tedd magadban a szaros kis dolgaidat. Elbúcsúzhass, akitől akarsz, ilyesmi. Rendben? – nyeltem egy hatalmasat, a szám is kiszáradt, és szinte egyetlen szó sem akart kicsúszni a torkomon.
–Rendben. – sziszegtem, ekkor végre elengedett.
–Nem lógsz el, és nincs semmi trükk – kötötte a lelkemre, én pedig csak bólogatni tudtam.
–Akkor induljunk. – mondta, majd meglendítette a fegyverét, és két részbe hasította előttünk a levegőt. Élénk fehér fénycsík maradt a suhintás helyén. Pont olyan, mint amikor az utcán legutóbb megjelent előttem. De nem lépett a fénybe. Úgy tűnt, hogy egy pillanatra megtántorodott, majd valamin gondolkozva felém fordult.
–Lehet, hogy ezt most nem nekem kéne. – mormogta. – Menj előre – utasított, majd maga elé tolt.
–Nem lehetne finomabban? – kurjantottam, de úgy tűnt, nem igazán érdekelte.
–Mész vagy nem mész?
–Megyek, megyek... – mormoltam, majd a fénybe léptem. Furcsa volt, mert nem öntött el sem melegség, sem pedig az a fajta kellemes, vagy épp kellemetlen bizsergés, amit az eddigi utazásaim során éreztem és vártam. Sőt, ezúttal még a szívem sem akart felrobbanni.