Az Esők Ura (Befejezett)

12.

A végtelenné nyújtott pillanat végetnemérő fájdalmat hozott. Az idő felfedte önmagát, de a végzet ekkorra már mindenki számára egyetlen elkerülhetetlen és megmásíthatatlan pontra mutatott. Biztos voltam benne, hogy amint ennek a pillanatnak végeszakad, minden véget ér. Ezúttal nem lesz több lehetőségem kiszakítani magam ebből az időből, mert minden elmúlik. Habár az elmúlás lett volna a legmegnyugtatóbb dolog, amit mostanában éreztem, és mégis. Rose és Joule emléke fájt a szüleim elvesztése mellett, a legjobban.
Édesanyám első érintése a szülőszoba sötétjében, megnyugtató mosolya a fürdetésekkor és édesapám hangja az összes altatásom alkalmával. A világom, a szavaik, a szeretetük, amik itt és most még a halál pillanatában is újra megtöltik a szívem nyugalommal, egyszerűen kikészítenek, és még inkább feszítenek belülről. És mindemellett Joule. Furcsa, de ha rá gondolok, már nem Roset látom a piros padon ülni, hanem őt. Az ő érzéseit, az ő mosolyát és pillantását, ami oly kedves volt a szívemnek mindahányszor Rosera pillantottam. 
Ó Joule... úgy sajnálom.
–Az erőd ebben a világban hegyeket mozgatott meg, s te mégis egyetlen érzésbe temetkezel. Tudom jól, hogy nem akarsz eltűnni a pusztulással, de meg kell értened, hogy tenni már nem tudsz ellene.
–Akkor mégis mit kéne tennem?
–Csupán csak el kell fogadnod... Kerberosz, Fauszt és Xion a világoddal együtt már egy másik időbe veszett. Itt pedig, ahogyan az esők úrnőjének hatalma, úgy a lány halandó teste, veled együtt veszik pillanatokon belül semmibe, hogy aztán újra formálva a mindenség világát, az erődet megtartva magának téged a hallhatatlanok közé emelve megalkossa az esők urát. Ez után csupán rajtad áll majd, hogy mit adsz az emberiségnek, s hogyan alakítod a sorsukat. Első leszel az istenek között, aki emberből vált halhatatlanná.
–Ezek szerint, megszűnök a földön létezni, csak azért, hogy a földi élet létezhessen? Mindenki, akit eddig ismertem el fog felejteni, vagy meg sem fog születni? S ahogy az istenek odafennt akarják, úgy alakul minden tovább?
–Így lesz...bizony... Vagy? – az istennő tétovázása csak felidegesített. Nem volt rá időm, hogy a következő monológot is végighallgassam, mert nem maradt már erőm, hogy visszatartsam a pusztulást... De valamit ekkor megéreztem. A szemem bár csukva volt, valakit mégis láttam. Saját magamat egyre közelebbről, úgy ahogyan eddig szinte soha...kivéve, egyetlen ember szemével.
Joule az arcomhoz hajolt, s bár beszélni nem akart, mégis éreztem a gondolatát. Magamnak éreztem a szemei csillogásának fényét, s a könnyei melegét. Ott volt előttem s ő lett már minden, amiért egy embernek élni érdemes, mert ilyen felemelő érzést csakis az tudhat magáénak, aki már megjárta a poklot s a mennyet is egyaránt.
Joule őszinte könnyei az arcomhoz tapadtak, majd a szája a tarkómhoz ért. A karjai a vállamat kulcsolták, fitos kis orrocskája pedig a fülemet csiklandozta.
–Ray... – suttogta. Én átöleltem és csak sírtam. A könnyeim megállíthatatlanul törtek a felszínre. Az isteni erő pedig egyetlen, mindent magába fogadó fénycsóvával kirobbant a testemből.