Az Esők Ura (Befejezett)

3.

Az országos meteorológiai intézet vörös riasztást adott ki Helsinki egész területére, de az egyre gyorsabban haladó esőfelhőkön kívül semmi sem jelezte a közelgő vihart, amitől a város lakosainak annyira tartaniuk kellett. Yorm Koske felesége, Ivy épp a nappaliban egy könnyed Agatha Christie regényt olvasott, amikor egyszer csak begörcsölt a méhe, és amint megmozdult, elfolyt a magzatvize. A meglepetés hatalma egészen addig tartott, amíg tétován az előtte álldogáló mogyoróbarna asztalka sarkára nem helyezte a könyvét. Amint az megvolt, azonnal kiáltott Yormnak, aki egy kevés nasit gyömöszölt éppen a tengerimalacuk tálkájába.
–Ajaj! Szívem! Itt az idő!
A férfi egy pillanatig fel sem fogta felesége szavait, majd amint megpillantotta asszonya kétségbeesett arcát és combjánál átázott világoskék otthonkáját, mindent eldobva a kezéből rohant a bőröndért és a kocsi kulcsáért. Ivy zihálva, széles terpeszben lépdelt a kabátjáért, majd zavartan visszafordult a kanapéra folyt tócsához.
–Mindent feltakarítok, amint visszajöttem. – előzte meg Yorm, majd kinyitotta a bejárati ajtót. A közelgő vihar előszele kopogás nélkül betört a házukba.
–Az abrosz, az újságok! – ijedt meg az asszony, ahogy hirtelen minden a földre került, de a férje ellenszegülést nem tűrve kitessékelte az udvarra, és becsapta maga mögött az ajtót.
–Menjünk! – kiáltotta, majd semlegesítette az udvaron álló zöld Rover riasztóját. A leghátsó állásba tolta a vezető melletti ülést, majd betessékelte az asszonyát. Táskáját pedig bedobta a hátsó ülésre.
–Hogy vagy, indulhatunk? – kérdezte, amint behuppant mellé. A nő intenzíven, egyre sűrűbben lélegzett. Láthatóan a fájásai percről percre erősödtek, így csak sürgetően bólintani tudott. Yorm a gázpedálra lépett. A Rover kifordult a még száraz aszfaltútra, és szélsebes vágtába kezdett.
Az út felénél elengedték magukat a fellegek. Már nem bírták tartani a bennük felgyülemlett nyomást. Az égboltra szabaduló pára hatalmas cseppekbe gyűlt. Elkezdett szakadni az eső. Yorm először lassú, majd egyre gyorsabb fokozatba kapcsolta az ablaktörlő lapátait. Mire a kórházhoz értek, az utca esővíz elvezető csatornái már nagyrészben megteltek. Ivy fájdalmában felnyögött, ahogy a férje kisegítette a kocsiból. Testét hirtelen megcsapta az oldalról érkező orkán. A tarthatatlan időjárás gyors mozgásra késztette, és betessékelte az intézmény fehérre mázolt forgóajtaján. Ekkor csaptak le az első villámok az igyekvő Yorm mögé.  A férfi hatamasat szökkent kezében a felesége táskájával, majd ő is a forgásban lévő ajtóhoz ugrott. Ivy tekintete rémületet tükrözött, de amint a férje átkarolta, már csak azt remélte, hogy minden a legnagyobb rendben menjen.
A szülészorvosuk valahol az épület mélyén már számított az érkezésükre. Szakmai szemmel pedig az eltöltött 35 év elég időt biztosított számára, hogy agyban szinte minden eshetőségre felkészüljön. Azonban az évtized vihara odakint megérkezett. Ahogy a kórház által kirendelt bába felvezette Ivyt a szülőszékre a folyósókon, a szülőszobában elment az áram. Igaz, hogy a gépházban senyvedő segédgenerátorok automatikusan beindultak, de a dízel aggregátor maximum csak a kiemelt prioritású folyósók világítását és az intenzív osztályra korlátozódó, létfenntartó berendezések áramellátását biztosította. Így amikor az orvosuk, Dr. Friggman a szülőszobába lépett, már át kellett verekednie magát két emeleten és egy halom működésre képtelen, áram híján csak manuálisan nyitható biztonsági ajtón.
Yorm Koske türelmetlenül téblábolt a félsötét folyósón. Szemébe a menekülési útvonalat mutató kijáratjelzők halvány zöld fénye villogott, mialatt a jobbján egy áttetsző üvegablakon keresztül figyelte a szülés levezénylését. Küszködő feleségére tekintve a teljes kétségbeesés és a rosszullét kerülgette, hiszen a legkevésbé sem tudta elképzelni a vajúdó asszony fájdalmát, de látva és hallgatva a szenvedését, biztos volt benne, hogy ő egy szülést nem élne túl altatás nélkül. Aztán jobban átgondolta a jelenlegi állapotokat, és hálát adott az égnek, hogy mégsem császározhatták Ivyt, mivel az előzetes vizsgálatok eredményei magas fokú gyógyszerérzékenységet diagnosztizáltak a kismamánál. Ezért Dr.Friggman a hagyományos szülés levezénylését javasolta, természetesen megfelelő mértékű hálapénz kíséretében.
Mikor Ivy fájásai már eléggé erősek voltak, az orvos megkérte, hogy nyomjon. Az asszony minden izmát megfeszítve, két kezével a szülőszék karfáját szorítva összpontosította minden fájdalmát arra a bizonyos nyomásra, majd felordított. Odakint hatalmas villámok hasítottak keresztül az egyre csak gomolygó felhőrétegen, és egyenesen a kórház rosszul bekötött villámháritójába csapódtak. Az épület beleremegett a hatalmas töltés fogadásába, ami egy szempillantás alatt végigszáguldott Yorm Koske és a szülőszoba villamos berendezései között. Yorm elugrott az ablaktól, ahogy Dr. Friggman és a bábaasszony is egy pillanatra összehúzták magukat, de Ivy nem tehette meg, hogy holmi zárlatok elvonják a figyelmét élete legfontosabb pillanatáról. Hát még egy hatamasat nyomott. A szülőszék központi részén pedig feltűnt egy aprócska, vörös masszában tocsogó fej. Az orvos ezt látva, újabb nyomásra ösztökélte az asszonyt.
– Csak még egyetlen erőteljes ordítást. – kérlelte a doktor, Ivy pedig így tett. Ismét összeszedte minden erejét, és két nehéz levegővétel között egy óriásit ordított. A baba teste a köldökzsinórral együtt a bábaasszony kezébe szökkent. Ekkor csapódott be a második villám is az épületbe, ami immár gömbvillámszerű anomáliaként hagyta el a szülőszoba fali elektromos hálózatát. A helyiségben ekkor megállt az idő, és utólag végiggondolva Yorm Koske a szobán végigmasírozó kékeszöld fénycsóvában, néhány villanás erejéig egy túlvilági jelenést, egy meztelen nő alakját vélte felfedezni. A vízió megcsodálta a gyermeket, majd kezének egyetlen érintésével elégette az újszülött és anyja közti köteléket. A köldökzsinór helye egyenletesen visszaforrt, majd ahogy a jelenés jött, úgy távozott a folyosó villamos hálózatán keresztül.Yorm Koske évekig nem tudott beszélni a látottakról, de álmaiban néha még fel-feltűnt a titokzatos nőalak aurája. A kisfiút Ivy egészségesen hozta a világra, és a Ray Koske nevet kapta.
*
Kékes lidércfény villant, ahogy az idő elsuhant az Ambrózia ködös homlokzata alatt. Keserű könnyek szöktek a szemembe, elmém szürkés falai pedig megroppantak az idegen emlék terhe alatt. A tudás rágós csonttá lett a kezemben, és pár pillanatig még emésztenem kellett a hallottakat, amiknek egy része nagy nehezen, immár Xion által ismét a helyére került.
–Ezt egyszerűen nem hiszem el! – fakadt ki belőlem – Hogy a születésemnél már ott volt Akka? Ilyen a világon nincsen…meg, az apám és Vanderson? Mióta az eszemet tudom, utálják egymást – hebegtem, kővé dermedve, ám még mindíg rágódva az Ambrózia pultosának szavain.
–Ezek szerint igen, Ray…de számít ez egyáltalán? – Xion, mint álltalában, háttal állt előttem. Hófehér ingjére, feszesen tapadt a feketés szürkés, selyemhez leginkább hasonlatos mellénye. Láthatóan egy újfajta italt kevert. Legalábbis számomra az a zöldes, kásás lötty ott a pulton teljesen ismeretlennek bizonyult. Sóhajtottam egy jó nagyot. Édesanyám mosolygós arca villant fel előttem. Az ő hiányát volt a legnehezebb elfogadnom. Így nem is tudtam, hogy hogyan folytassam. A bizonytalanságot azonban egyszer csak felváltotta a harag. Mérges voltam a világra, azon belül pedig leginkább édesapámra.
–Egyszerűen nem akarom elhinni, hogy apám legbelül sejtette, hogy körülöttem valami nincsen rendben – puffogtam, majd kinyújtóztam. Magasba emeltem mindkét kezem, aztán könnyedén visszagörnyedtem a pultra – Ez az egész nekem magas. Egyszerűen, ahmm… olyan mint egy részletesen kigondolt összeesküvés elmélet. – szusszantam egyet, majd átgondoltam – Igen. – mutattam az ujjaimmal – Akár csak abban a filmben, ahol mindenki tudja, hogy mi folyik Mel Gibson körül, csak egyedül ő nem… – Xion erre a pult alá nyúlt, és előkapta a mindenféle színű törlőrongyát. Felém nyújtotta.
–Hogy hol folyik micsoda? – kérdezte, én pedig rosszallóan megcsóváltam a fejem, majd visszaintettem.
–Á, hagyjuk… – Xion a pultra ejtette a rongyot.
–Figyelj Ray. Tudom, hogy most el vagy keseredve, de ne hagyd, hogy a reménytelenség felülkerekedjen a gondolataidon. Az elmédet ne befolyásolja semmi, ha reálisan akarsz gondolkozni. Ez a legfontosabb az istenek játékában. A gyengeségeidet használják fel ellened, hogy összezavarjanak.
–Az érzéseimet.
–Úgy van…
–És az időt. – Ray széttárta a kezeit.
–Nekik az ugyanaz.
–De miért?
–Mit miért?
–Miért nem számít az időjárás a halhatatlanoknak? Mert azok, vagy nem? Az istenek, halhatatlanok.
–Nem, az időjárás nem számít, Ray, hanem az idő. Az hogy a fellegekből eső esik, vagy hó hullik, csak egyszerű hangulatingadozás náluk,…vagyis csak Akkánál, hiszen ő parancsol az ég vizeinek.
–És a szél? – Xion ismét csak legyintett.
–Az egyszerű légnyomás változás. De ahogy Akka hangulata változik, úgy alkalmazkodik a világotok időjárása is a változáshoz. Általános reakció, aminek a végletei nálatok csapódnak le…szó szerint.
–És akkor az idő?
–Az más. Mert amit ti időnek neveztek, az csupán az élők és a holtak birodalmát elválasztó első folyam sodrásának hatása. Ezt a folyamot, aminek a partjára voltaképpen a lélek innen kerül, nevezzük mi Sztüx-nek. A test létezésének dimenzióját pedig Mortalis-nak, a halandók világának, vagy ahogy ti hívjátok, életnek. Ezért van az, hogy amikor vissza akarsz térni a saját világodba, máskor és máskor érsz partra.
–A folyam áramlása miatt?
–Pontosan.
–De most még mindig a Földön vagyunk? – ezen a kérdésen Xion ismét elmosolyodott, és szélesen megvillantotta hófehér fogsorát.
–Naná! Ray, hát hogy kérdezhetsz ilyet, hiszen itt minden a földi élet dimenziója. A folyópartra a kaszások kísérnek, de csak akkor, ha már eljött az ideje. Ide figyelj, egyszerűen csak arról van szó, hogy amíg az emberek magán a földfelszínen léteznek, úgy mi most például, a Sztüx sodrásával megegyező dimenzióban vagyunk. Ezért nem hat ránk az idő. Így már érthető? Ez itt még nem a vég. Az a túloldal.
–És mégis forog a Föld…
–Úgy bizony! Ez a ti mondásotok. Találó.
–Találó, mert rátok nem vonatkozik.
–Itt, ezen a helyen nem...és az istenek világában sem... de ha átlépsz a kapun, az idő szele megérint. Ez az amit élőként már nem tehetnél meg.
–De az irányt valahogyan mégis tudom befolyásolni, hiszen azt mondtad, hogy meg kell forgatnom az idő kerekét, hogy megváltoztassam a végzetemet…vagyis elvileg, Akka erejével meg tudom akadályozni, hogy meghaljak. Vagy azt, hogy Roze, vagy az az ismeretlen lány ott a kereszteződésnél meghaljon.
–Igen…
–Akkor viszont oda kell eljutnom, ahol elvileg minden elkezdődött…
–Érdekes felvetés, és egyre érettebb gondolkodásra vall…
–Hát igen, amikor meghaltam, még csak tizennégy voltam. De azóta már vagy négyszer utaztam. Ebből pedig kétszer biztosan sokkal idősebb lehettem. Egyszerűen csak azt érzem, hogy a tapasztalataim a tényleges koromhoz képest megsokszorozódtak.
–Jól gondolod.
–Pont ezért kell ismét elmennem. Csak még azt nem tudom, hogy hova jutok.
–És ez megrémít, igaz?
–De még mennyire…