Az Esők Ura (Befejezett)

III. Fejezet: Felismerés

1.
A regék és a mondák kultúránk, civilizációnk, történelmünk, hitvilágunk alapjait szimbolizálják. Történetük egy olyan időtlen világba enged betekintést, amelyben a folklór megfér a valósággal. A régi idők nemzetei így hihettek például Joulupukiban a télapóban, Antero Vipunenben a bölcs, ám velejéig romlott óriásban, Trumpeltstilckinben a szivárvány aranyát vigyázó koboldban, Egyiptom titokzatos isteneiben, vagy a Minótaurosz kicselezését szolgáló Ariadné fonalában.
Azonban a mítosz az idő haladtával valósággá vált, és az egykori Théba városa alatt húzódó labirintusrendszerben meglelt emberszerű csontmaradványokban ismeretlen, állati eredetű DNS-t azonosítottak. Egyiptom hieroglifáit egy évezredekkel ezelőtt dúló nemzetek közötti háború háromnyelvű kőtáblája alapján megfejtették, s így az isteneik egy letűnt kor zseniális elméivé lettek. Viszont a Mikulás szerepét magára vállaló, eltökélt családokon kívül, az óriások pont úgy a semmibe vesztek, mint a láthatatlanná váló kópé koboldok.
Így a Finn nemzeti galéria által támogatott kutatócsoport sem reménykedett már a csodákban. Ők hittek benne, hogy a Suomenlinna erődtől másfél tengeri mérföldre húzódó, még Helsinkihez tartozó sziklacsoport egy ez idáig feltáratlan régészeti leletet rejthet. A három istennő szobrát.

–Na, hogy haladnak a hölgyek?
–Pff...még hogy hölgyek, inkább hozzatok egy másik légkalapácsot! Ez a szar megadta magát!
–Nyugi Lars, az Explorer pillanatokon belül befuthat, ott elvileg mindent megtaláltok.
–Ne mondd ezt nekem, Bree. Addig idefagyunk!
–Várj, megkérdezem. Explorer, hallasz, vétel...
– ...sss...itt Styx...vétel...
–Mennyi idő, míg ideértek?
–Ebben az időben még Öt perc...
–Három perc!
–Siessenek...
–Vettem! Vége.
–Addig ezt visszaviszem...
–Á, Yorm! Yorm Koske! Jöjjön ide, hahó, ezt meg kell néznie!
–Üdv fiúk! Merre van? Hadd lássam.
Yorm Koske előre dőlt, bekötötte fellazult cipőfűzőjét, majd megigazította az orráról le-lecsusszanó három dioptriás szemüvegét. Őszes, középhosszú haja, kissé megrogyott testtartása sokkal idősebbnek mutatta valódi koránál. A hideg, szeles időjárás ellenére mindössze egy citromsárga, derékig érő esőkabátot viselt. Előtte egy sötét orkánkabátos, piros baseball sapkás ürge integetett. A jobbján egy alacsony, ám keménykötésű, rövidhajú fickó az elromlott vésőgépére támaszkodott, úgyszintén sötét orkánkabátban.
–Ez a barlang, ha jól látom, nem egy egyszerű vízgyűjtő. – nyújtotta feléjük a jobbját Yorm. Bree, a baseballsapkás felsegítette.
–Így igaz! Ha tovább mennénk, valahol Suomenlinna alól bukkannánk a felszínre.
–Csatornarendszer? – a másik megvonta a vállát. Bree pedig egyszerűen leintette.
–Meglehet! Vagy csak egy egyszerű menekülő útvonal a hadvezéreknek! De most nem is ez a lényeg. Nézze csak!
A barlangrendszer fő ága sötéten, míg egy terméskövekből felhúzott, méterszer méteres boltív mögötti keresztívű boltozat kivilágítva feszült a kutatócsoport három résztvevője fölé.
–Menjen csak előre, ha jónak látja – intett a baseballsapkás Yormnak, mire a másik eléjük lépett. Yorm félrehúzódott, és előre engedte.
–A feleségem említette, hogy elég termetes lesz, de nem tudtam, valójában mire számítsak.
–Annyira azért nem, de várjon csak, mennyit is saccoltunk Lars?
–Asszem, vagy kettő tíz magas és egyötven széles, de majd megmérjük, ám ha hozzáférünk..
–Az mindenképp kell a szállításhoz. Na meg a súlya.
–Ja. Azt majd megméri maga, – suttogta a mellettük lépdelő orkánkabátos – én aztán hozzá nem nyúlok.
Az érkezők előtt vagy harminc méterrel még két férfi kalapáccsal és vésővel próbálta átlukasztani a szobor előtt húzódó részleges kőfalat. Az ütések csattanása minden egyes eltelt másodperccel hangosabbá vált.
–Hogy haladtok fiúk? Hazaérünk vacsorára?
–Há' nemtom! Aszongya hogy, mennyi is a idő?
–Várjon, főnök megnézzük... – Lars dacosan leemelte a sapkáját, közéjük sétált, majd fülöncsípte az elsőt. A sapkával meg a másik fejére csapott.
–Adok én nektek vacsorát mingyá! Hogy haladtok? – a munkások leporolták magukat.
–Kén' a lé' k alapács. – törölte meg vöröslő orrát az egyik, mire a másik átnyújtotta neki a teljesen hétköznapi másfélkilós kalapácsát. Bree és Yorm összenéztek. Larson ölbe tett kézzel dúlt-fúlt magában, amikor végre megszólalt a nadrágjára tűzött adóvevő.
–Az Explorer megérkezett...itt Styx, hallotok? Vétel... – Lars kirántotta pántjából a készüléket és már rohant is a kijárat felé.
–Itt Larson! Egy pillanat, és ott vagyok...
Az Explorer egy régi vontatóbárka volt, amit a nemzeti galéria szükség esetén a vízi rendőrségtől kölcsönzött. Hófehér testét keskeny ívben már a rozsda emésztette. Toldozták, foltozták, a hegesztéseknél itt-ott még át is festették. A tatját borító korhadt padlózat kormánykerék körüli részét kicserélték, a többi panelt pedig a lehetőségekhez képest csodálatosan felujították.
–Dobom a kötelet – kiáltotta Styx Vanderson, és már hajította is a vaskos köteget, ami Steve Larson bal válla mellet súrlódva suhant el, majd csattant egy nagyot a sziklákon. Larson lehajolt, felkapta a sodrott gyapotszál végét. Megfeszítette, majd ahogy az Explorert elég közel húzta a dokkoláshoz, áthurkolta a köveken.
–Siessünk! – intett Styxnek, miközben megragadta a korlátot és felugrott a hajó fedélzetére. – Hol tartjátok a gépeket? – Vanderson végigpásztázta a tatot, és a fedélzet oldalához rögzített egyik vaskos faládára mutatott. Steve azon nyomban szinte megigézve vetette rá magát a ládára, amiből pillanatok alatt kikapott egy sarokcsiszolót, egy közepes méretű fúrógépet, alóluk pedig azt a légkalapácsot, amire szükségük volt. Felemelte, és már ugrott is le vele az Explorerről.
–Más nem kell? – kiáltott utánna Styx, de Steve már nem figyelt rá. Ahogy szaladt, csak a feladatra tudott koncentrálni. Még a lépései sem visszhangoztak. Voltaképpen sietett. Esteledett, és már a szél is egyre dacosabban dobálta a hullámokat. A szobrot pedig még ki kellett szabadítaniuk, kivésni, és valahogy a hajóig is el kellett cipelni.
–Indítsátok a generátort! – kiáltotta, majd a vésőgép 220V-os csatlakozóját az előző gép hosszabbítójába helyezte. A lengőkar sötétkék védősapkája egy hangos csattanással a vezetékre csapódott. Larson mögött a két segéd összahangolt munkát végzett. Az egyik tartotta az aggregátort, miközben a másik bekurblizta. A motor az ötödik fordulat után felbúgott, az ékszíj alatti hajtókerék megcsúszott, majd a munkagépekre leginkább jellemző hangos pöfögés állandósult és felerősödött. A gép őrült darálásba kezdett. Larson pedig nekiveselkedett. Még a segédek is egy csapásra vették a lapot. Így hárman, három irányból gyűrték a szobor alatt húzódó terméskőréteget.
Bree eközben elhagyta a helyiséget. Kifordult a hozzá legközelebb eső folyosóra, és imádkozni kezdett.
–Maga szerint megtaláltuk? Vagyis, úgy gondolja, hogy ez valóban az eredeti? – vetette fel Yorm, és a szobor felé mutatott. Bree csukott szemmel tovább mormolt valamit magában, majd amint végzett, felállt. Yorm Koske a boltívnek támaszkodva tekintett le rá. Kezei az esőkabátja zsebeiben kerestek némi melegséget.
–Felőlem akár másolat is lehet. Úgy sincs belőle több. A múzeumnak úgyis csak ez számít, vagy talán tévedek? – vágott vissza Bree, majd a hidegtől megremegett. Ő is összehúzta magát.
–Imádkozzon.
–Azt teszem, Yorm. Habár inkább a feleségének kellene.
–Ezt miért mondja?
–Tudomásom szerint ő most a Múzeum kurátora. – Yorm Koske elmosolyodott. Arra gondolt, hogy a felesége mekkora lelkesedéssel sertepertélne itt a férfiak körül. Meleg kávét hozna nekik, és minden egyes porcikájában azt kívánná, hogy a korszakalkotó felfedezés, amire annyira várt, itt legyen mellette, egyetlen karnyujtásnyira. Azonban Yorm ismerte a feleségét, és jól tudta, hogy ha a dolog mégis rosszul sülne el, Ivy totális bukásként élné meg, és azon nyomban benyújtaná az áthelyezési kérelmét, vagy lemondását. A kurátori posztra pedig igen sokan pályáztak mostanában. Többek közt Bree Siegel is.

– Á, igaza van…Ivy, a feleségem valóban másképp állna magukhoz, viszont most engem küldtek ide. Ez pedig annyit tesz, hogy nekem kell jelentést írnom az irodának. De megnyugodhat, bizonyos szempontból sajnálom, hogy nem ő van jelen.
–Ha maga mondja.
–Tudja Bree, csupán arra akarok kilyukadni, hogy én addig nem hiszek, amíg nem látok. Ő pedig, úgy ahogy maga is, feltétlenül ragaszkodik a meséihez.
–Aha...sejtettem, hogy valami hasonlót fog mondani. – forgatta a szemeit Bree, aztán vagy húsz percig csendben figyelték a munkálatokat, amikor a légkalapács hangja egyszer csak megszűnt. A munka pedig láthatóan leállt.
–Jöjjön ide mindenki! – ordította Larson. Styx ekkor ért be melléjük az alagútból.
–Kész útvesztő. – kezdett volna bele, de egyből elhallgatott. Bree Yormra, majd az újonnan érkezőre tekintett. Meghúzta a vállát, majd mindenki a szobor felé fordult.
–Na most nézzétek! – kiáltotta Lars, és félrehajolt. Kilépett Bree és Styx látóteréből.
Yorm Koske hangosan megropogtatta az ujjait. A lépteit megkettőzte, elsuhant a többiek mellett. Közben egy gyors mozdulattal megigazította a szemüvegét.
A szobor teljes nagyságában előttük pompázott. Három korona fordult három meghatározott égtáj felé. A három ívesen kanyarodó fejdísz alatt két szépséges, ám a végletekig büszke arc tekintett a betolakodókra. A harmadik szemei a szentély fala felé fordultak. Tekintetéből, ábrázatából semmi sem látszott. A nyakrészt keskeny gallér borította, ami alól halványan vízcseppek törtek a felszínre, és csordogáltak a szobor kecsesre faragott szoknyája alá. A három fejnek egyetlen széles törzse volt. A Három isteni uralkodó egyetlen testben pompázott előttük. Bree, nem igen jutott szóhoz. Pont úgy, ahogyan a többiek sem. Egyedül Yorm Koske lépett át a fal törmelékein egyenesen a szobor elé.
–Kesztyű nélkül ne érjen hozzá! – próbálta figyelmeztetni Lars, de ekkor már késő volt. A három istennő gránitból faragott teste alig észrevehetően zöld színben pulzálni kezdett, majd a fénye egyik pillanatról a másíkra elvakította a bentlévőket.