Az Esők Ura (Befejezett)

11.

A világűr sötétjében megbúvó mérhetetlen erők elhagyták sivár otthonukat és a mélységbe költözve megfagyasztották, majd hatalmas roppanással szétszakították az anyaföldet. A rengés minden képzeletemet felülmúlva hasította le a szigetről Suomenlinna utolsó védőbástyáját, ami fakó jégtömbként zuhant velünk együtt a tajtékzó mélységbe, miközben az égbolt hatalmassá duzzadt hófehér hasadékai, mintegy kitisztult tükörképeként a föld kopárrá lett világának, odafent is megroppantak. Ahogy abba a pillanatba öszpontosult minden, az életem lepergett a szemem előtt. Nem számítottak az istennők szavai, mert minden veszteség, öröm, bánat és kín, minden, ami eddig már megtörtént velem, új értelmet kapott. A biztos pusztulás számomra is megérkezett. A becsapódás elkerülhetetlen volt. De a testemben elnyomott hatalom mégis dolgozni kezdett, s az életemet védő mechanizmusként autómatikusan aktiválódott. Mielőtt a tengerbe csapódtunk volna az idő lelassult az erőd körül, majd teljesen megfagyott. A naplemente legutolsó sugarai pont ekkor buktak le a horizont alá. Egyetlen vérvörös csík maradt fennt belőle, méginkább felkorbácsolva bennem a halálomat kisértő fények szívszaggató fájdalmát. Becsuktam hát a szemem, hogy a színeket felváltsa a rideg, megmagyarázhatatlanul mély sötétség, amikor egyszerre minden feltódult bennem. Minden eddigi fájdalomnál erősebben éreztem, ahogy a szívemet szorongató hatalom túlfeszítette a testem. Tudtam, hogyha újra kinyitom, a szemem mindent elpusztít, ami megmaradt nekem. Ekkor értettem meg, hogy már nem csak saját magam miatt aggódom, hanem minden logikát nélkülözve, Joule fájdalmával és veszteségeivel farkasszemet nézve már ő érte is. Az emlékeim mélyén egykor hiába szerettem hát Roset, amikor már Joule is fontossá vált számomra. Erre gondolva hideg járta át a gerincem, de ez az érzés csak még inkább megerősitést nyert általa. Nem engedhettem, hogy az idő hasadékát megnyitva az ő teste, Roseéval együtt a semmi martalékává váljon. Egyetlen dolgot tehettem. Ismét Joule szemén keresztül kellett látnom, hogy tudjam, mikor válik a kényszerű pusztítás egy új kezdet lehetőségévé. 
Az óriási árnyéklény, az addig hatalmas, minden szempontból irtóztató szörnyeteg lassan és igen óvatosan rakta le elénk Rose testét. A lány ájultan, teljesen magánkívül feküdt a kőkeménnyé dermedt jeges fövényen. Joule Rose mögé guggolt és az ölébe emelte ikernővére fejét. Nem szólt egy szót sem. Joule könnyein keresztül mégis éreztem, ahogy a szíve egyre hevesebben dobbant a testvére teste fölött. Egyszerüen csak némán nézte őt, majd a szörnyre tekintett. A borzalom hatalmas fogai, bűzös elviselhetetlen lehellete teljes ellentétei voltak a szemében meghúzódó könyörületnek és megbánásnak. Nem akarta bántani őket és a szavához híven ezúttal valóban segített.
A lény előtt, Mannala királynője a hatalmas Tuonetár dühösen bámult Rosera, majd vissza a lányára. Loviatár sötét rongyai egy csapásra semmivé lettek, hogy aztán azzá a látomásá váljon, ami legelőször a szökőkútnál lebegett előttem. A kezei magasan a sötét ég felé meredtek, úgy tartották fennt a varázslatot, amivel az árnyéklényt irányította, és amivel, a saját látszatát egyidejüleg fenntartotta. A szörnyeteg ekkor ránk ordított, majd minden előjel nélkül megfordult, átkarolta az anyaistennőt és szorosan magához szorította. A lény hullámzó teste fekete ködfoltként gomolygott, ahogy Tuonetár szabadulni próbált belőle.
–Mit képzelsz? Eressz el te féleszű! – parancsolta, de Loviatár semmin sem változtatott. Nem engedte el az édesanyját. Szorosan tartotta a lény karjaiban. Pont olyan szorosan, ahogyan egy anyának kellett volna szorítania a gyermekét. Szomorúság öntötte el a tekintetét. Az arca egy pillanatra elfeketedett, majd visszaváltozott.
–Már nem, Anyám. – suttogta keserűen. – Nem tehetem...  
–Mi az, hogy nem! – ordította az anyaistennő – Loviatár!  Megbánod még ezt. Nem fogom engedni, hogy újjászüless. Nem fogod a jelenléteddel romba dönteni a terveinket.
–Én? Anyám? – intett magafelé Loviatár – Hát én engedtem át magam önszántamból apánknak? Én tehetek róla, hogy el kellett csúfítanom magam, hogy ne folytassa többé?! Útállak! Hallod? Megvetlek mióta nem áltál ki mellettem. – az istennő koncentrációja egy pillanatra ismét összeomlott. A szörnyeteg szoritása meggyengült, a testén kékes áramlat suhant végig. Halványabbá vált és nyomokban szertefoszlott. Aztán Loviatár magához tért s erősített a szörnyeteg szorításán.
–Neked teljesen elment az eszed. – visította Tuonetár fájdalmában – Pont itt a változás küszöbén kell ezt felhántorgatnod?!
–Ugyan így csinálnád?!
–Nem! – a lény ereje megkettőződött – Lányom! Eressz...el... Az őrületed elborította az elméd. Nem látod, hogy egy új hajnal küszöbén állunk? Mindezt csakis miattatok tettük...
–Miattunk? Ti? A csodálatos Élet és a rettegett Halál Úrnője... Akka és Tuonetár? Na, ne nevettess! Miattunk ragadt volna Akka lelke a lány testében, miután felelőtlenül átadatta velem az erejét a fiúnak? Hahaha... – kacagott ízesen – Erősen kétlem, hogy így terveztétek volna. A szülők hibáiért pedig mindig is a gyermekek lesznek felelősek, és ez, biztos vagyok benne, hogy ezután sem lesz másképp.  – éreztem, ahogy Loviatár kijelentése megzavarta a szörnyeteg szoritásával küszködő istennőt, úgy ahogyan bennem is keményebbre kovácsolta az istenek erejét, amit sejtettem, hogy már nem bírok sokáig magamban tartani. De a bizonytalanság a felbukkanó bizonyossággal együtt emelkedett fölém. Majd egy ordítás keretében kitört belőlem.
–Miért? – kérdeztem elhamarkodottan, ahogy átfutott a gondolataimon egyszerre minden. A szökőkút, az áthaladás jelző vérvörös fénye, a halálom pillanata és azután, minden ami történt. Faust kálváriája a szüleim felfedezése, majd a túlvilág kénköves világa. Aztán Joule iránti érzelmeim elfedték a gondolataimat.
–Pontosan ezért... – vágta rá Loviatár – Akka volt közöttünk az egyetlen, aki feláldozta magát azért, amit a világon mindennél fontosabbnak tartott. Ezért vágyott egykor a halász szerelmére és ezért adta át neked is az erejét.
–Megérezte a lány bánatát, amit a beteljesületlen szerelem emelt ki a halálból. Ennek az érzésnek az ereje pedig időkön átívelő, mindennél erősebb hallhatatlan erő, ami egy istennő számára, mindennél csábítóbb hatalommá válhat. – Tuonetár, úgy formálta ezeket a szavakat, minta csak abban a pillanatban értette volna meg Akka istennő cselekedeteit. – Kharonnál már nem működött, mert megöregedett, Amanda pedig a fia és a családja miatt szenvedett. De Joule még fiatal volt és itt ezen a helyen kész volt feláldozni magát, hogy a szerelme tovább élhessen. Akka egykor már megcsavarta az idő kerekét, így hát újra megtette. Ezzel mentette fel Kharont a szolgálat alól, és borította fel a rendet a két birodalom között. Mindezt egyetlen érzésért...nem a hatalomért. Pedig jól tudta, hogy min akartunk változtatni. Ezért bízott bennem. Ezért bízta ezt rám. Tudta, hogy csak nekem van elég bátorságom végigcsinálni. Az egész csak színjáték volt. Aztán eltünt...
–Ez volt az akarata...
–És te tudtad... – Tuonetár szemei akár a felszított tűz, úgy izzottak. –...tudtad, mert te vagy az első kapocs a halandók és Mannala között. 
–Így igaz Anyám... és mostmár mindenki tudja... – az időbe fagyott erőd körüli világ egyszer csak megremegett. A csillagokkal borított égbolt berepedezett és akár egy szétzúzott tükör, darabokra tört, mögötte pedig csak a színtiszta sötétség maradt. A lény lazított a szoritásán, majd minden előjel nélkül karjában az anyaistennővel egyet visszalépett a szakadék felé.
–Nem teheted...nem törölhetsz ki az istenek közül. Ha én nem vagyok, akkor te sem leszel...
–Pedig, amint hallottad, megkaptam az engedélyt...és ahogy mondtad anyám, mindenki helyettesíthető, de ezúttal, valóban jobb lesz így... – Loviatár intésére a lény még egyet hátralépett, majd mielőtt levetette volna magát a mögöttük húzódó örvénybe, hatalmasra tárta a pofáját. Az anyaistennő vad ellenkezésbe kezdett. Megpróbálta magát kiszabadítani, valahogy kicsavarni az ítélethozó karjai közül. Felordított, visított és dobálta magát. Az apró tűéles fogak vágyakozón megvillantak felette, majd a hörgése, hirtelen jött haláltusája egyetlen mozdulattal abbamaradt, amint a szörny leharapta a fejét, aztán a mélységbe vetette magát.