Sokat kérsz!

2. rész

Jimin

Egy pillanatig azt hittem, rosszul hallok. Pedig, ha belegondolok, ez valóban egy okos megoldás lenne... csak épp... NEM TÚL IGAZSÁGOS.

Oké, aranyos a srác, izmos, még az esetem is lenne... na de egy házasság azért elég komoly és túl gyors. Ezt eddig miért nem említették? Most örülnöm kellene? Mit reagáljak?

Látva az apám felém intézett pillantásait, eszembe jutnak az idefele úton elhangzott dolgok. Legfőképpen az, hogy ne okozzak csalódást. Szóval erre értette.

Ebbe belegondolva, keserű mosolyt erőltetek magamra, majd felállva, koccintok a felnőttekkel és a teljesen lesokkolt... ő... jövendőbelimmel. Legalább nem csak én tudtam meg ilyen későn egy ilyen lényeges dolgot. Láthatóan ő sem örül kifejezetten.

Egyszerűen, ezt még nem dolgoztam fel, így szinte senkire nem tudok nézni ebben az átkozott helyiségben. A gyerekeik vagyunk, férfiak, hogy reménykednek így bármiféle örökösben? Értem én, hogy Ázsiában elfogadott egy munkatárs örökbe fogadása, hogy a cég rossz ember kezébe ne kerülhessen, ez pedig megoldja az örökös hiányának problémáját... de Amerikában ilyen egyáltalán nincsen! Ez az egybeolvadós dolog azt is eredményezi, hogy ideköltözünk? A cég is? A mi családi vállalkozásunk? Ráadásul, egy totál idegen sráccal kellene leélnem az életem? Hogy várhatják ezt el tőlem?

Idegességemben, a pohár majdnem szétreped a kezemben. Nem is csodálom, olyan erősen szorítom, mintha el sem akarnám engedni. Egy hang nélkül ülök a helyemen és hallgatom a további hülye beszélgetést, ami már egyáltalán nem is érdekel. Óvatosan J... mi is volt? Jungkook? Mindegy, a „párom" felé sandítok, aki teljesen elsápadva, mozdulatlanul ül a helyén, az ételének szentelve minden figyelmét. A szülei ezt nem nézik jó szemmel, amit szóvá is tesznek.

- Kicsim, minden rendben? – kérdezi az anyukája, kedves hangnemben ugyan, de mintha valami megbújna e mögött az ártatlannak tűnő kérdés mögött.

- Persze, nincs semmi... - nyel egy látványosat, rá sem nézve aggódó családtagjára. Az én szüleim is méregetnek, mire én feléjük dobok egy – eléggé kierőszakolt – félmosolyt, ami láthatóan megnyugtatja őket. Hogy jutottunk el idáig...

Jungkook

Rosszul vagyok! Még, hogy minden rendben. Semmi sincs rendben, de merek én ellent mondani anyám édes, aggódó hangjába burkolt fenyegetésének? Persze, hogy nem. Gyáva vagyok nemet mondani, és ezt szégyellem.

Most mi lesz velem és Sugával? Ha megtudja, biztos nagyon mérges lesz, de vajon velem maradna? Nem... nem akarom elveszíteni. Anyáék miért mentek bele egy ilyen helyzetbe? Pedig tudják jól, hogy nekem van párom.

Legalább Jimin ellenkezne. Bár ahogy látom, ő se ép önszántából egyezik bele a házasságba. Szerintem vele is ép olyan kemények a szülei, mint velem az enyéim. Ez viszont szar helyzet, egyikünk se mond semmit, csak erőltetetten vigyorgunk szüleinkre, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Hisz ez csak egy esküvő... ami örökre szól. Mert, bazdmeg, nincs olyan az elrendezett házasságokban, hogy válás.

Vizespoharamért nyúlok, hogy legalább készenlétben lévő rosszullétemet enyhítsem pár korty hideg folyadékkal, közben Jimin felé fordulok, aki tehetetlenül simít tarkójára.

– És mikor lesz az esküvő? – tesz fel egy remek kérdést, míg én még egyet kortyolok poharamból.

– Mához egy hónapra. – felel fiának Mrs. Park, minek hallatára szó szerint kiköpöm a számban tartózkodó nem kevés vizet, és hogy ez ne legyen elég, egyenesen Jimin arcán landol az egész.