Sokat kérsz!

10. rész

Jungkook

Remegve dőlök neki az ajtónak, hátamat nekitámasztva csúszok le a földre. Egész testem remeg a visszafojtott sírástól, aminek most utat is engedek. Hangosan zokogok fel, fejemet hátra lendítve, így halkan koppan a kemény falapnak, de nem tud érdekelni. Kevésbé fáj annál, mint a tudat, hogy Jimin...

Jimin meg akart erőszakolni, és mikor meglátta Suga által rajtam hagyott jelét képes volt fojtogatni. A gondolatra hangosan felszipogok, nem törődve arcomat áztató könnyeimmel kapok nyakamhoz. Fáj... nem is kicsit. Nagyon erősen szorította és biztos vagyok benne ez meg fog látszódni.

Értem én, hogy be van rúgva, de ez akkor sem jogosítja fel arra, hogy bármit tehessen velem. Nincs joga! A vőlegénye vagyok, nem a kurvája, az isten szerelmére. Mindezen kívül, megbeszéltük, hogy én Sugával maradok, erre még ő van felháborodva. Azt hiszi, nem tudom, hova megy mikor nincs itthon?! Kocsikázni, mi? Tisztában vagyok vele, hogy a szeretőihez megy. Szólok érte? Nem! Erre ő úgy tekint rám, mintha a tulajdona lennék...

Igaz, én is tehetek erről az egészről, hisz bátorítottam párszor, a múlt este...

Fejemet tenyerembe ejtem, belegondolva miket tettem és, ha így nézzük, sajnos nagy hülyeséget csináltam. Amúgy is, én Suga párja vagyok, eddig egyszer se csaltam meg és most, hogy itt ez a srác - akit kemény három napja ismerek-, teljesen elveszi a józan eszem. Szégyen! Mégis fáj, hisz tudtam, hogy ilyen még is megpróbáltam vele rendes lenni és úgy tűnt egész jól ki is jövünk... kezdtem megkedvelni, bízni benne, végül is van egy kedves oldala, ami megmelengeti a szívem, a szívem, ami most vérzik. Most nem érzek mást, mint csalódást, dühöt, szomorúságot és félelmet. Félek tőle, rettegek a holnaptól, hogy újra látnom kell őt, hogy a szemébe kell néznem, beszélnem kell vele. A tudat, hogy százszor erősebb nálam, megrémiszt.

Könnyeimet törölgetve állok fel a parkettáról, ágyam felé véve az irányt. Nem akarok gondolkodni, nem akarok semmi mást csak aludni és felejteni. A plüsst, ami a földre ejtettem ijedségemben a falhoz vágva dobom a legtávolabb. Nem akarom látni. Bebújva takaróm alá, szinte azonnal lehunyom szemeimet.

Éjszaka rengeteget forgolódok nehezen aludva, így már hatkor felkelek az ágyból, hogy menekülhessek, a rémképek elől. Mivel még fáradt vagyok, így a fürdő felé veszem az irányt. Nem is nézek a tükörbe, a hideg vizet megnyitva már hajolok is le, hogy megmossam a jéghideg vízzel az arcomat ezzel is felébresztve magam. A törölközőbe megtörlöm arcom, felnézek a tükörbe és ledöbbenek a velem szemben álló, szintén döbbent fiú láttán.

Arca holtsápadt, szemei fel vannak dagadva a sírástól és vörösek a fáradtságtól, szája kissé sebes – amit valószínű Jiminek köszönhet-, selymes, ébenfekete tincsei szétziláltak, így lógnak szemeibe... Ez nem lehetek én igaz?

Kilépve szobámból, felöltözve, kissé rendbe szedve magam –igaz, nem sikerült kevésbé szar állapotba hoznom magam-, halkan indulok lefele, nehogy felébresszem Jimint. Jobb, ha minél később látom, jelenleg ő az a személy, akit a hátam közepére se kívánok, és fojtanék meg egy kanál vízben legszívesebben.

Lábamnak dörgölőző kiscicámat karjaimba kapom, hogy puha bundájába fúrt arccal keressek menedéket. Dorombolása kissé megnyugtat, így állunk pár percig, míg fel nem nyávog jelezve, hogy ő bizony éhes... Igen hiába van kora reggel, ha a gazdi fent van, akkor kaját azt adnia kell.

Letéve a földre indulok meg a konyha felé, hogy megetethessem engem követő macskámat és valami reggelit varázsoljak magamnak és Jiminnek is. Igen, neki is, mert hiába, nincs szívem hozzá, hogy éheztessem.

Reggelimet elfogyasztom, míg a kávémat felteszem főni. Bögrémet ízesítem, mikor meghallom az emeleti ajtó nyitódását és én lefagyok.

Jimin fáradtan sétál le a lépcsőn, hajába túrva. Mit ne mondjak; ő se néz ki szebben, mint én.