Tenger a tengerben

You really got me

You really got me

Nem akarom, hogy véget érjen ez a különleges alkalom a Fletcher Moss Parkban. De nem lehet megállítani a perceket. Ace-t furcsa a DJ-pultnál látni úgy, hogy a csuklóján van az ékszer. A bőrszalagok olyan természetesen hatnak, mintha mindig is rajta lett volna. Én meg csak zavartan sodorgatom a saját karkötőmet a csuklómon. Még idegen az ékszer. De közben meg annyira sokat jelent. Ace lekapcsolja a gépeket, s felnéz rám.

- Menjünk - súgja rekedten, s kézen fogva maga után húz az ösvényen. Nem kérdezek semmit, amikor beültet a Fordba, ma este vihet bárhova. Rábíztam magam. Úgy tűnik Ace így is tervezi. Még számára nem ért véget az éjszaka. S az első közösen töltött éjszakánkba Ace mindent bele akar tölteni. Lendületesen hajt át a városon. Leparkol, és kihúz az anyósülésből. Már hajnali egy óra körül lehet. Lehűlt a levegő, és megborzongok. Ace lekapja magáról a zakófelsőt, és a vállamra teríti. Belebújtatom a karjaimat az Ace testmelegét őrző zakóujjakba, és élvezem, hogy körülleng Ace illata.

- Hová megyünk? - Ace csak kézen fog. Keressük a közös lépésritmust. A szoknyám felsepri a belváros poros vörös kövét. Épp, hogy kiérünk a Városháza elé, s elüti az egy órát a harangtorony. Egészen más a város most, mint nappal. Akik ébren vannak, azok mind a szórakozónegyedben vannak. A történelmi városrész így nyugodt. Igazi andalgós este van. Ace nem kapkodja el. Tény, hogy nem is az a kapkodós típus. Hallgatjuk a harangtornyot, majd az utána maradó csendet. Sosem jártam még a városban éjszaka. Nekem mindez teljesen új élmény. Manchesterben sétálni, sötétben. Másabbak a fények. Ahogy kiérünk az Irwell partjára látszanak a távolban az éjszakai élet fényei. Gyönyörű ez a Manchester. Sokkal szebb, mint a nappali kicsit vöröses-szürke város. Most minden színes. Tele van élettel. A víz túloldalán a távolban pubok és klubok, ahol a szórakozni vágyók gyülekeznek. Ace az egyik gyaloghídhoz vezet, s most lassan felsétálunk rá. Fények úsznak el, messze a sötét ég felé, alattunk az Irwell hullámzik, időnként vízcsapódással. Most senki nem sétál a gyaloghídon. Csak a miénk. Megállunk az ív közepén, és kikönyökölünk. Ace zakója melegít. Ujjaimmal a bőrkarkötőmmel játszom. Azt mondják a modern Manchester nem illik a régi Manchesterhez. Nem igaz. Nekem nagyon tetszik ez az éjszakai kivilágított, színekkel alkotott városkép, ahogy a fekete égboltra, és az Irwell víztükrére színes festményt rajzolnak a fények. Oldalt nézek Ace-re. A haját fújja az Irwell felett szálló éjszaka szellő. Teljesen új élmény, így látni őt. Jól esik ez a kis szél nekem is. Kitörli az álmosságot a szememből. Már nem vagyok fáradt. Nem számít, hogy mennyi az idő. Csak Ace, aki itt van mellettem, és az ujjait lassan összefonja az enyémekkel. Szája a számat keresi, és az éjszakai Manchester fényeinél Ace újra megcsókol. Lassan, egészen szerelmesen. Nem néztem ki ennyi mély érzelmet ebből a srácból. Most a csókja is sokkal többet mond, és ígér, mint amire én gondoltam volna. Szeretem az ajkát, és a csókját. Ace-el Manchestert is szeretem. Ezt a hidat is, a harangtornyot, meg a Fletcher Moss Parkot. Ace annyi mindent belesűrített ebbe a hosszú közös éjszakánkba. Bár sose kelne fel a nap, és ez az éjszaka örökké tartana. Ace ujjai az arcomat cirógatják, olyan gyengéden, hogy érzem, ahogy elgyengülnek a lábaim. Mielőtt összeesnék, Ace átkarol, és maga felé fordít. S csak csókol, csókolja a számat. Ez a gyaloghíd éjszaka nagyon romantikus. S Ace-ből ki sem néztem ennyi romantikát. Ahogy csókol érzem, hogy ez lesz az éjszakai programunk utolsó pontja. A háttérben a város fényeivel. Nedvesen válnak el az ajkaink egymástól, s Ace-hez bújok, fejemet a mellkasára hajtva. Hallgatom az Irwell csendes folyását, a szél suhogását, a távoli hangokat. Nézem a sötétségben a fényeket, szinte beleégnek a retinámba. Nem tudom mióta állhatunk itt a hídon. Egy fél órája már biztosan. Ace az állam alá nyúl, s megemeli a fejem, hogy a szemembe nézhessen.