Tenger a tengerben

Free and High

Free and High

Kulcscsörgés. Cipőkopogás a lépcsőházban. Cseng a liftajtó. Sutyorgó hangok. Aztán teljes csend. Kinyitom a szemem. Anyám, és az öcsém elindultak. Számukra kezdődik a nap. De nekem még a tegnap este tart. Nem aludtam semmit. Remeg a gyomrom. Hányingerem van. Újra, és újra képek villannak előttem. Fények, sárgák, aztán kékek. A rendőrség villogó színei a bulihely előtt. Azok a tompa hangok, amik alig jutnak el a túl hangos zenétől zúgó fülembe. Ace! Annyira nyugodt volt. Csak engem akart távol tartani az egésztől. Semmi más nem érdekelte. Mi lehet vele? Mit csinálnak vele? Hol töltötte az éjszakát? Semmit nem ettem. Az ételre se tudok gondolni. Felülök az ágyban. Összefogom a hajam. Hidegek az ujjaim. Hideg idegesség. Arcot, és fogat mosok. Hallom a kávéfőző hangját a konyhából. Dylan is fent van. A hálóingemben, mezítláb kisétálok hozzá. Találkozik a tekintetünk. Mindkettőnknek karikás a szeme alja.

- Tudtál aludni? - kérdezem rekedtesen.

- Hajnal fél négy óta semmit - fordul el Dylan, s a kávéját készíti. - Reggelizz!

- Képtelen vagyok most enni - ülök az étkezőasztalhoz, és az ujjaimat tördelem. Nyirkos a tenyerem. - Nem hívott igaz?

- Még nem - rázza a fejét Dylan. - Elszívok egy cigit! - kimegy a kávéval a kezében az erkélyre. Fogalmam sincs mi az eljárás ilyenkor. Meddig lesz bent? Kiengedik? Csak forgok magamban, és érzem, hogy felfordul a gyomrom. Alig érek ki a mosdóba, és mindent kiadok magamból. Annyira rosszul vagyok, hogy egy zuhannyal, és hajmosással próbálom javítani a közérzetemet. A telefonnal a kezemben járkálok mindenhova. Félek, hogy lemaradok a hívásáról. Dylan szinte folyamatosan az erkélyt járja, és szívja a cigit. Csak ebből tudom, hogy nagyon ideges. Kimegyek hozzá az erkélyre.

- Mit mondtál anyámnak? - kérdezem halkan.

- Hogy veszekedtetek, haza akartál jönni - feleli Dylan.

- Hazugságok. Mindig miattam. Sajnálom - nézek el a korlátra könyökölve. - Mit tehetnék érte?

- Semmit. Magának okozza mindig a balhékat - feleli tömören Dylan. - Majd kimászik belőle valahogy.

- Gondolod?

- Persze. Mindig kikeveredik minden gázos helyzetből valahogy - nem tudom, most vajon ezzel nyugtatni próbált-e. Bemegyek, és tanácstalanul nézem a telefonomat. Az üzeneteket, Ace oldalait. Sehol semmi. Olyan nagy csend. Képtelen vagyok enni. Az étkezőasztalnál ülök, és csak nézem a telefont magam előtt. Fél egykor rezzen meg. Lecsapok rá, és megnyitom. Üzenet.

Ace: Kint vagyok.

ÉN: Hol vagy? Jól vagy?

Ace: Viszek ebédet ;)

Dylannek is írt. Látom Dylan kisimult arcán, ahogy bejön az erkélyről. Ace egy óra múlva jön. Már fél kettő. Felcsenget. Az ajtóhoz rohanok.

- Ace vagyok - szól bele. Kinyitom az ajtót, s a nyitott ajtóban várom, hogy felérjen. Szó szerint a nyakába ugrom. Egyben van. Fáradt, nyúzott. De egyben van. Tusfürdő illata van, a sapka alatt nedves a haja. Behúzom, de nem engedem el. A bőrét szaglászom. Ace illata van.

- Nyugi, bébi - simogatja a derekamat Ace, s az étkezőasztalra teszi a dobozokat. Dylan dobja szét a tányérokra az ebédet.

- Mi volt? - kérdezem Ace kezét szorongatva.

- Semmi extra. Szokásos. - Hogy érti azt, hogy a szokásos? - A radiátorhoz bilincseltek lefényképezték a tetkóimat - vigyorog Ace. - Aztán pihentettek ott. Kérdezgettek ezt-azt. Hol voltam? Kivel? Mit csináltam? Csak körülszaglásztak ennyi.