MINDEN EGY BECENÉVVEL KEZDŐDÖTT [BEFEJEZETT]

XX. Szükségem van rád

TESSA

Hogy milyen cserben hagyottnak lenni? Pontosan tudom, milyen. A világ legfájdalmasabb érzése az, amikor a kiskorodban általad bálványozott emberben csalódsz. Amikor nem mondod el, hogy bánt téged a dolog, hanem inkább elfojtod magadban, de a kérdések közben felőrölnek téged. Miért csinálta? Miért nem volt jó neki a régi élete? Miért nem gondolt bele a következményekbe? Az a sok miért.
Évekig voltam ilyen helyzetben, míg sikerült túllépnem a dolgon, éppen ezért aggódom iszonyatosan Jack miatt. Nem vitt magával telefont, és bár biztosak voltunk benne, de azért körbe telefonáltunk minden ismerőst, hogy nem látták-e őt véletlen. Végig kocsikáztunk Brandonnel minden négyzetcentimétert a háztól való pár kilométeren belül, hisz gyalog indult el. Még szerencse, hogy ilyen állapotban nem szállt be autóba.

Ez történt az elmúlt négy órában. Brandon elment már aludni, szerinte Jack tud magára vigyázni és nem fog csinálni semmi hülyeséget. Engem is próbált rávenni, hogy feküdjek le, de hamar feladta, amint meglátta az elszánt és kétségbeesett arcom. Végül szó nélkül magához ölelt és maradt velem még egy kicsit, hátha hazatalál a hülye öccse, de aztán tényleg lelépett.

Őszintén félek lemenni. Tudom, hogy Karennek szüksége lenne rám, hisz a mai nap túl sok volt neki, de közben én is hibás vagyok a dologban. Ha nem említem meg Jacknek az apja nyakát, akkor ezt az egészet elkerülhettük volna. Mellesleg nem tudom mi van most Peterrel. Eddig sem tűnt úgy, mintha a szíve csücske lennék, most inkább nem is akarom tudni, hogy mit érez velem kapcsolatban.
Megelégelve a nyomorultságomat kinyitom az ajtót és halkan lekocogok a lépcsőn, majd a konyha felé veszem az irányt, ahonnan fény szűrődik ki.

- Karen? - szólítom meg a nőt, aki nekem háttal ül.

- Tessa, miért nem alszol? - fordul hátra, mire meglátom a vörösen csillogó szemeit.

- Jajj, Karen. - sietek oda hozzá, hogy szorosan átöleljem. - Annyira sajnálom ezt az egészet. - kezdek el én is könnyezni.

- Nem a te hibád, hogy a férjem hűtlen volt. - ingatja a fejét szomorúan. - Most meg ki tudja hol van a fiam.

- Én is nagyon aggódom érte, de ismered jól. Soha nem csinálna semmi olyat, amivel magának vagy a szeretteinek ártana. Természetesen én is félek, de pontosan tudom, hogy ha nem is most, de reggelre biztos itthon lesz.

- De a legkisebb fiam egyedül bóklászik éjszaka! - sírja a vállamon, mire én is jobban kezdek rázkódni.

- Jack tud magára vigyázni. Ő a legjobb srác, akivel valaha találkoztam, Karen. Annyira szeretem a fiadat! - törlöm le a könnyeimet.

- Olyan boldog vagyok, hogy végre ő is az. Mindig is utálta az apját. Legalábbis amióta felfogta ennek a komolyságát, de legmélyen szerette. Idő kell neki, hogy feldolgozza a történteket. - mosolyodik el szomorkásan.

- És neked?

- Azt hiszem már rég óta tudom. Igazából csak arra vártam, hogy bevallja nekem. Viszont ez nem rólam szól. Mindig a fiam voltak és lesznek is az elsők számomra, ők pedig gyűlölik. Ezért kellett volna már évekkel véget vetni ennek az egésznek.

- De mi lesz veled?

- Velem? Elleszek. Amíg itt vannak a fiaim, addig nem érdekel semmi. De most? - kezd el újra könnyezni. - Most nem tudok gondolni másra sem, mint arra, hogy szükségem van Jackre is.

- Brandonnel nagyon különböző személyiségek annak ellenére, hogy külsőre mennyire hasonlítanak. - bólintok aprót.

- Brandon mindig próbált jó báty lenni. Igazi példamutató és védelmező testvér. Próbálja mindig a logikus magyarázatát megtalálni a dolgoknak. Jack sokkal hirtelenebb. Pillanatok alatt el tud szállni az agya. Utálja az igazságtalanságot és görcsösen kerüli a csalódást. Ezért is lepődtem meg, amikor bejelentettétek, hogy együtt vagytok. - nevet fel halkan. Emlékszem, Karen még fogadott is a nagyobbik fiával, hogy nem fogunk összejönni.