MINDEN EGY BECENÉVVEL KEZDŐDÖTT [BEFEJEZETT]

XXI. Szeretlek

JACK

Nem hívtam. Pedig átgondoltam a dolgokat. Napok óta csak gondolkodom, az elmém teljesen össze van zavarodva és olyan érzésem van, mintha bármelyik pillanatban felrobbanhatna.
Egy fasz vagyok, tudom jól. Mindent helyre szeretnék hozni, de igaza van Tessnek, gyáva vagyok.

Anyával legalább nem balhéztam, pedig tudom, hogy legszívesebben leordította volna a fejemet azért, mert csak úgy elküldtem a barátnőmet. Vagy a volt barátnőmet. Vagy fogalmam sincs.
Tényleg idióta vagyok. Elveszem a lánynak, akit szeretek a szüzességét, aztán pár órával később kidobom egy szánalmas indokkal. Ez nem én vagyok. Régen volt pár zűrösebb nőügyem, de még akkoriban sem fordult elő velem ilyesmi.

Brandonnel már más a helyzet. Vele három napja egy szót sem beszélek. Elég durván összevesztünk közvetlen azután, miután Tessa elment. A bátyám többször is elmondta, hogy sosem fogok találni még egy olyan lányt, mint ő, meg hogy meg sem érdemlem őt. Konkrétan leordította a fejemet, hogy kurvára nem lett volna jogom ezt csinálni azért, mert kitudódott apánk mocskos titka.
És igaza van, ezt akkor sem tagadtam.

És hogy most mi történik? A történtek ellenére megpróbálok mindent rendbe hozni, hisz ha belegondolok, akkor kábé semmi sem változott alapból. Anya és Brandon ugyanúgy a családom, apám ugyanúgy egy senki. Minden a régi, csak én basztam el még pluszban a dolgokat.
Először Tesst akarom rávenni csupán annyira, hogy hallgassa meg a szánalmas magyarázkodásomat, bár erre nem sok esélyt érzek.

Mint mindig, most is a házuk előtt várom őt, amiből ki is lép pár perc múlva de hamar megtoppan, amint meglát engem. Most is gyönyörű. Semmi smink, hullámos haj, az elmaradhatatlan pulcsi, kabát, farmer és bakancs.

- Beszélhetnénk? - kérdezem tőle könyörgőre véve, mire ő pár pillanat után bólint egy aprót és beszáll az autóba. Nehezemre esik nem oda hajolni hozzá, hogy a karjaimba tudhassam és érezzem az ajkát az enyémen, de félretéve a gondolataimat inkább beszélni kezdek. Már az is meglepett, hogy egyáltalán rám nézett.

- Nagyon sajnálom, amit mondtam neked. Mindennél jobban szeretlek téged, de egy taplóként viselkedtem veled pénteken. Igazad volt mindenben és... és nem is tudom mit akarok mondani, egyszerűen csak szeretném, hogy tudd, mindent megbántam. Fogalmam sincs mi kattant be akkor nálam, talán annyi, hogy hirtelen megtántorodtam. Nem akarok olyan lenni, mint az apám. Soha sem akarlak elveszteni és megbántani sem akartalak, főleg azután az éjszaka után, amit együtt töltöttünk. Minden egyes pillanatot imádok, amit közösen éltünk át, és megszakadna a szívem, ha nem lenne több.

- Oké.

- Oké? - fordulok felé.

-Az Istenért is, nézd az utat, mert mindketten meghalunk! - csattan fel.

- Szóval ennyi? Szakítani akarsz?

- Miért, együtt vagyunk még egyáltalán? - kérdez vissza. Jogos. - Figyelj ide. Kurvára szarul estek azok a dolgok, amiket a fejemhez vágtál, és fogalmam sincs hogy bírnánk tovább járni, ha már az első komolyabb veszekedésünk után ez van. De te nem az apád vagy, ezt sose felejtsd el. Tudom, hogy rossz helyzetben vagy, de nem ez lett volna a helyes megoldás, hogy ellöksz magadtól egyből. - ingatja a fejét.

- Szerinted nem tudnánk megoldani a jövőben a gondjainkat?

- Ahhoz először kéne közös jövő. - mondja, majd mindketten némán fordulunk el.