Álmaim nője(Jin) ~ Befejezett

14.

Haeun kifelé bámult az ablakon, az én szemem pedig kétfelé állt míg vezettem, egyszerre figyeltem az utat és a mellettem ülő lányt, várva a pillanatra, amikor végre megtörhetem a köztünk lévő feszültséget és csendet és hallhatom beszélni. Még ha a lelket is kioltja belőlem valamilyen beszólással sem érdekel, csak halljam a hangját. 

-Kérdezhetek valamit? - böktem ki hirtelen, mire felém fordult. Szeme tele volt csalódottsággal, fáradtsággal és szomorúsággal. Zavart a tudat, hogy mindet nekem köszönheti, s bár biztosra vettem, mára már nincs kedve hozzám, mégis bólintott, hagyva hogy tovább kutakodjak a múltjában. - Mi...miért élsz az utcán? Ha valamikor tanultál, feltételezem nem mindig éltél ott. 

-Jól gondolod. Nem oda születtem - kezdte nyugodt hangon, ami meglepett. Azt vártam, majd nekem esik, miért faggatom állandóan, miért akarok tudni róla mindent. Tőle már nem lepett volna meg még egy kifakadás, éppen ezért kissé döbbenten hallgattam kellemes, nem dühös stílusát, amivel kivételesen megajándékozott.  - Amikor az utolsó előtti évemben voltam...új diák érkezett Amerikából a csoportomba. Nagyon okos, vicces és jófej egy csaj volt, mi pedig hamar barátokra leltünk egymásban. Hamar megtudtam róla egyet s mást, ahogyan azt is, hogy nincs valami könnyű élete és elég problémás személyiség valójában, de túlságosan megkedveltem ahhoz, hogy foglalkozzak vele. Egyik este elhívott magához egy kis bulira. Nem voltunk sokan, egyáltalán nem, viszont furcsa volt a légkör. Halálosan nyugodt volt mindenki, volt aki úgy köszönt nekem, hogy láttam rajta, azt sem tudja merre van vagy mit csinál. Mint orvostanhallgató azonnal levágtam, hogy ezek valamit szívtak. Kissé feszengtem, amiért egy csapat drogossal voltam egy légtérben, de akkor...akkor megláttam valakit - mosolyodott el szomorúan. - Olyan helyes fiú volt. Azonnal kiszemeltem magamnak, és ő is észrevett engem. Magánál volt, és elhívott beszélgetni. Egész este velem foglalkozott, míg a többiek teljesen beálltak, addig mi jól elvoltunk, nevettünk sokat, vicces volt nagyon. Aztán megkínált egy szállal. Nem akartam elfogadni, tudtam apám mit gondolna erről az egészről. De...nem tudtam ellenállni sem a fiúnak, sem pedig annak amit kínált.

Csendben hallgattam a történetét. Jól esett, hogy végre megnyílt előttem, fel meri nekem tárni a múltját és nem fél attól, mit fogok ezek után gondolni róla.

-Járni kezdtünk. Azt hittem szeret, mert én kezdtem szerelmes lenni. De nem csak a fiúba, kezdtem megszeretni a füvet, annak az ízét, az érzelmeket amiket kiváltott belőlem. Gondtalan voltam, vidám, tartoztam valahova. Úgy éreztem nem a sznob orvosis vagyok, hanem egy szabad fiatal. Aztán egy nap, apám rajtakapott. A szobámban voltam kiütve, teljes extázisban. Nem haragudott annyira, mint vártam, azt mondta ha odaadom neki és helyette a nagyvizsgámra kezdek tanulni, akkor elsiklik fölötte. De nem mentem el arra a bizonyos vizsgára, ami a gyakorlatomhoz kellett volna. És ezzel együtt elveszítettem mindenem. Kirakott otthonról, minden nélkül, amim volt azt is hamar ellopták. Kártyáim letiltva, nem volt mit tennem, mint valahogy túlélnem.

-Hogyan sikerült?

-Megismerkedtem a parkban egyik éjszaka egy fiúval. Évek óta az utcán lakott, egy otthonból szökött meg. Kitanított mindenre, ami ebben az életformában akár egy perccel is tovább segíthet élni. Soha nem volt alkalmam megköszönni neki.

-Hol van most?

-Már nem él - nézett ki az ablakon, teljesen elkeseredetten. - Tél volt, és bármennyire kínos, nem akartam meghalni, így bevállaltam, hogy szállón vészelem át a hideget. Ő azonban túl büszke volt ehhez. Azt mondta, nem akarja, hogy bajom essen, így én aludjak a szállón, ő talál magának mást és majd reggel találkozunk. Nem jött el. Éjszaka megfagyott.

-Sajnálom - motyogtam halkan, ha akartam volna sem tudtam volna eltüntetni a szánalmat a hangomból.

-Ne. A sajnálatot utálom a legjobban. Minden az én hibám. Nem kell sajnálni olyan dolog miatt, amit másképpen is csinálhattam volna, mégsem tettem. Egy hiba és elvesztettem mindent. A barátaim, az egyetemet, az álmaim, a családom. Az otthonom.

Nem gondoltam volna róla, hogy csak ennyi áll a hajléktalansága hátterében. Mindent elképzeltem róla, mindenféle mesét képes voltam a fejemben összerakni, de erre nem számítottam. Ahogyan arra sem, hogy egyszer bizalmas lesz velem. Hogy összetörik előttem. 

-Csak egyszer éreznéd mit élek át, amikor olyan lekezelő vagy velem. Mikor azt hiszed rólam, egy roncs vagyok, mikor úgy kezelsz, mint valami utolsó szemetet, mint valami mocskot a Föld hátán. Csak egyszer tudnád, mennyire a lelkembe taposol minden alkalommal, mikor felvágsz, akár a pénzeddel, akár az eszeddel vagy a pozícióddal. Ha tudnád milyen érzés, mikor mindenki csak átgázol rajtad, mikor mindenki semmibe néz, mikor úgy érzed magad mint egy kivetett, mint egy púp a társadalom hátán. Ha tudnád, hányszor akartam visszafordítani az időt, talán jobban megbecsülnél - suttogta el a végét. 

-Sajnálom - böktem ki, de ezt is olyan nehezen, mintha a fogam húznák. Egyszerűen nem tudtam szavaira mit reagálni. Nem tudtam, hogyan kellene kezelnem, hogyan kellene neki segítenem. 

-Nem kérem, hogy legyünk jóban, úgysem lesz a közöttünk lévő viszony hosszúéletű. De kérlek, ameddig itt vagyok, egy dolgot biztosíts nekem. 

-Mit szeretnél? Bármit megadok neked. 

-Tiszteletet. Egyenjogúságot. Rendes bánásmódot. Kezelj úgy, mint egy nőt. Mint egy nőt, aki igenis egy megbecsült ember, aki olyan mint bárki más. Ameddig ittvagyok, hadd felejtsem el, mi vár rám, mikor visszamegyek. Hadd lehessen egy kis ideig méltóságom.

Nem jöttek a szavak. Nem tudtam, mit kellene mondanom, így hát csak bólintottam, Haeun pedig elfordult és ismét az utcáknak szentelte figyelmét. Én pedig nem kérdeztem többet, nem firtattam, hogy bármit is megosszon velem magáról. 

-De csak hogy tudd - szólalt meg hirtelen, majd felém fordult ismét. - Bár fáj bevallanom...egész jól éreztem magam. Kedves családod van. 

-Imádnak téged - mosolyodtam el, hacsak láttam magam előtt anyám arcát és tekintetét, amivel a lányt egész este nézte. Nem is tudom, mikor örült utoljára ennyire valakinek, vagy egyáltalán volt e olyan pillanat ezen a Földön, mikor ő úgy igazán örült valakinek. 

-Lehet, bár az a lány nagyon furán bánt velem - ráncolta a szemöldökét. - Neki biztos, nem vagyok a szíve csücske. 

-Vele soha ne foglalkozz. Remélhetőleg nem sokáig lesz a képben, ha rajtam múlna egyébként sem lenne most itt. 

-Úgy láttam, hogy kedvel téged. Egészen szép pár lennétek...

-Kizárt - hessegettem el gyorsan a kimondott szavakat, mielőtt még valóra válnak. - Nem az esetem. Nem illik hozzám. Én...én más lányt keresek magamnak. Olyat.... - nyeltem nagyot. - Olyat, mint Te. 

Haeun elgondolkodott pár pillanatra, majd elnevette magát. Mosolyogva figyeltem boldog lényén, várva arra, hogy talán értette a célzásom, válasza viszont lehervasztotta a mosolyt az arcomról. 

-Ha találok valakit, aki olyan mint én, majd bemutatom neked - szórakozott, mire csak kínosan elhúztam a számat és az utat bámultam míg haza nem értünk. Velem ellentétben ő teljesen komolyan veszi, hogy nincsen közöttünk semmi komoly, így el sem gondolkodik azon, mi lenne, ha talán megpróbálnánk...

Lehetséges, hogy olyan álmot kergetek, ami előbb-utóbb köddé foszlik?