Álmaim nője(Jin) ~ Befejezett

30.

Csendben meredtem a kezemben tartott képre, amit Haeun apja nekem adott, mondván neki még otthon van róla sok, nekem pedig maradjon róla emlékem. Hosszas beszélgetés után úgy gondoltam, elmondhatom neki, milyen módon bonyolódtam kapcsolatba a lányával, hol találkoztam vele és miért kértem meg arra, hogy mutatkozzon velem a szüleim előtt. Elmeséltem, milyen volt az utolsó két-három hónapban, mielőtt elhunyt volna, ő pedig itta minden szavam, mondatomat. Szemeit folyamatosan csukva tartotta, úgy képzelte maga elé amiket mondtam neki, néha gyér mosolyra húzva ajakit. Egyáltalán nem volt öreg, nem ilyenre számítottam, mikor magam elé képzeltem egy kórház igazgatóját. Olyan ötven körüli férfi lehetett, de nem gondoltam volna róla, ha nem ismeri be, fiatalos volt, elegáns és szórakoztató, már amennyire egy ilyen helyzetben kedve van mulatozni az embernek. Ha Haeunt tényleg valaha elvettem volna, nem kellett volna tartanom a szüleivel való kapcsolatomtól, az apja barátságosan bánt velem még úgy is, hogy életében először most látott engem és valószínűleg utoljára. Hivatalosan nem voltunk egy pár a lányával, nem nagyon kötött minket össze az emlékén kívül semmi, így nem gondoltam, hogy szükségem lenne vele komolyabb viszont kialakítani. 

-Tudod - dőlt hátra a fotelban, amiben üldögélt. - Soha nem fogok ezek után nyugodtan aludni, nyugodtan élni. Nem felejtem el, hogy miattam történt minden. Fiatal volt, meggondolatlan de nem rossz gyerek. Bölcsebbnek kellett volna lennem, mint egy igazi szülő, fel kellett volna őt segítenem a hibájából, nem pedig belerúgni a mélybe. Egy év késéssel, de elvégezhette volna a doktorit, ha rendesen támogatom. Nagyon okos lány volt, el sem hinnéd milyen eredményekkel. - mosolygott, emlékei pedig az én arcom is mosolygásra késztették. Hiszen láttam magam előtt a lányt, teljes valójában. Úgy éreztem, rohadt szerencsés férfi vagyok, amiért megadatott nekem a lehetőség, hogy megismerjem Őt. Még ha nem is tartott sokáig. 

-Csodáltam a kitartásáért - bólintottam. - Nagyon erős volt. Magabiztos és határozott, mikor megismertem. A legelső alkalommal, majdnem elütöttem a zebrán, mert nem tartottam be a közlekedési szabályt. Válaszképpen bemutatott nekem - emlékeztem vissza nevetve az első interakciómra a lánnyal. 

-Mindig is ilyen volt - nevetett az apja. - Makacs és kissé lázadó. Mint az anyja - sóhajtott. - Tudod...mióta Haeun elment, az anyja külön szobában alszik tőlem. Napokig járta az utcákat a lánya után kajtatva, s velem szóba sem állt. A házasságunk konkrétan tönkre ment. Az egyetlen oka, hogy még nem váltunk el, az Haeun öccse - mondta, nekem pedig hajamig szaladt a szemöldököm. 

-Van egy tesója? - kérdeztem meglepve. 

-Van - bólintott. - Haesung. Körülbelül egy fél évvel Haeun távozása után született. Nem ismerték egymást, Haeun nem is tudott róla, hogy az anyja terhes. Pedig annyira hasonlítanak..nem tudok a fiamra nézni, mert látom benne a nővérét...

Némán hallgattam, ahogyan az apja megtörve mesél nekem mindenfélét a családról, mintha ezer éve ismernénk egymást vagy közünk lenne egymáshoz. Nagyot nyelve pillantottam az ölemben heverő képre, amiről Haeun mosolygott vissza rám úgy, ahogyan talán még eddig soha. Gyomrom görcsbe rándult, hiszen az apjának el sem mondtam, hogy halála teljes egészében nekem köszönhető, hiszen nem került volna a Han közelébe, ha én nem taposok a lelkébe kegyetlen módon és nem hagyja el a házamat. Úgy éreztem, elég sérelem neki a lánya elvesztése, nem kell még nekem is olajat öntenem a tűzre. 

-Bár nem ismerjük egymást, csak pár órája - állt fel, én pedig követtem. Éreztem, hogy a mai beszélgetés eddig tartott. - Örülök, hogy Haeun eddig jó kezekben volt. Sajnálom, te legalább annyira szenvedhetsz mint mi, még akkor is, ha csak "kamu" vőlegény voltál. Látom, hogy szereted - mosolygott, kezét felém nyújtva. Elfogadva, megráztam azt, majd kezemben a képpel az ajtó felé indultam, mikor megtorpantam. 

-Még egy kérdésem lehet? 

-Tessék - sóhajtotta, mielőtt visszaroskadt volna a helyére. 

-A portán lévő lány...nagyon furcsán viselkedett, mikor megtudta, hogy Haeunról akarok beszélni Önnel. Ismerte talán? 

-A legjobb barátnője volt. Ő még nem tudja, hogy mi történt - rázta meg a fejét. - Ne mondd el neki, majd én beszélek vele. 

-Rendben - hajoltam meg kurtán, majd kisétáltam a szobából. Könnyeim megpróbáltam elrejteni, miközben a szívem ismét meghasadt, nem akartam egy rakás idegen előtt sírni. Úgy éreztem, muszáj egy kis friss levegőt szívnom, így úgy döntöttem, a kis parkba megyek, ahol nyáron vagy melegben a betegek sétálgatnak, most viszont egy árva lélek sem volt sehol. Pár dohányzó itt-ott elszórtan, de a hideg miatt a park teljesen kihalt volt. Reszketegen huppantam le az egyik padra, azonnal megérezve mennyire hideg is, de nem foglalkozam vele. Görcsösen kapaszkodtam, két kézzel a képbe, miközben fejem lehajtottam, könyökeimmel pedig térdeimen támaszkodtam. 

A pad megrezzent alattam, mire felkaptam a fejem és meglepve pillantottam a mellettem ülőre. Nem is gondolkodtam azon, hogy nézhetek ki, hol vagyunk, csak egyszerűen a mellettem ülő mellkasára hajtottam a fejem és már nem bírtam tartani tovább. A fájdalmas, keserves zokogás kitört belőlem, s hirtelen jobban fáztam, mint eddig. 

-Sajnálom - suttogta Taehyung szomorúan, miközben a hátam simogatta. Kissé dögnek éreztem magamat, amiért most bezzeg kedves vagyok vele s támaszként  használom, egyébként meg az esetek kilencven százalékában látni sem akarom, most viszont el nem tudtam mondani, mennyire jól esett, hogy mellettem volt. - Sajnálom, Jin. 

-Fáj - sírtam meleg kabátjába, miközben a kezemben lévő kép, mintha nehezebb lett volna mindennél ezen a Földön. Nem bírtam tartani, mintha a mosolya alatt csalódottság pihent volna, azt sugallva nekem, hogy minden az én hibám. - Annyira fáj. 

-Tudom - suttogta halkan. - Tudom, de itt vagyok. Sírj, ha jó - simított végig a hátamon, s hirtelen eszembe jutott, mikor kisebbek voltunk, ő hányszor panaszkodott nekem az iskolában, otthon bármi sérelem érte, de különösebben soha nem érdekelt, mi van az öcsémmel. Nem igazán foglalkoztam a sikereivel, az életével, mert úgy gondoltam, soha nem jut el arra a szintre, amire én. Én nem gratuláltam neki a ballagásán, nem örültem a diplomájának. Nem vágtam jópofát az esküvőjén, nem nagyon érdekelt, mikor megszületett az első gyereke, s a másodikról sokáig nem is tudtam, annyira belefeledkeztem a munkába. S most...most hogy életemben egyszer veszteség ér, az első ember aki a vállát tartja nekem, hogy könnyeim szabadjára engedjem, pont az öcsém. 

Haeun ismét eszembe jut. Neki is van egy öccse. Biztos vagyok benne, ha ismerte volna, imádta volna. Mert Haeun túl jó volt erre a Földre, nem is csodálkozom azon, hogy az égiek visszahívták egy angyaluk. 

Így viszont egyedül maradtam. Eddig sosem zavart. Most meg tudtam volna halni a magánytól.