Álmaim nője(Jin) ~ Befejezett

27.

Bár szemeim az útra fókuszáltak, mégsem voltam lélekben teljesen jelen, minden alkalommal elbambultam vezetés közben, s csak akkor rázódtam vissza a valóságba, mikor valaki rám dudált vagy a fények változtak. Bárhogyan próbálkoztam, lelki szemeim elől nem tudtam kitörölni Haeun arcát, ahogyan meglátja, éppen mit is csinálok a háta mögött. Ha eddig bármennyire is volt esélyem nála, na mindennek lőttek. Tudom, nem akar látni, mert egész úton felém sem pillantott, s bár kénytelen volt velem egy autóban utazni, az ülése szélére húzódott, amennyire távol tőlem csak a szűk hely engedte. 

Nem segített helyzetemen, hogy egész úton sírt. Halk volt, nem hallottam volna ha én viszont, vele ellentétben nem nézek rá. Szívem majd belehasadt a fájdalomba, amit a látványa váltott ki belőlem. Csak és kizárólag miattam ejtett könnyeket, hiába ígértem meg neki, hogy mellettem jó élete lesz, mindent megadok neki. Lehet, hogy anyagilag támogattam mindenhogy, de egy kapcsolat nem csak ebből áll s csak most fogtam ezt fel. Nagyot sóhajtva fordultam vissza előre, mikor szemem megakadt valamin. Egy apró, vékony doboz hevert a műszerfal tetején, amit eddig észre sem vettem, hogy ott van. Úgy gondoltam, nem szentelek neki figyelmet, de csak furdalta az oldalam a kíváncsiság, mi lehet az. Én ékszerre tippeltem, de nem vettem neki semmit, szóval tőlem biztosan nem származott, viszont annak semmi értelme, hogy ő vegyen nekem bármit a saját pénzemből. 

A ház előtt leparkolva megálltam, azonban nem mozdultam meg, s Haeun sem indult meg, hogy kiszálljon. Csendben üldögéltünk, mikor megszólaltam. 

-Az mi? - mutattam a dobozkára érdeklődve. Haeun nem nézett se rám, se a dobozra, de mégis tudta, miről beszélek, mert halk, rekedtes hangon megszólalt. 

-Neked vettem. Nézd meg - magyarázta, szinte suttogta a szavakat, én pedig óvatosan a kis dobozért nyúltam, amit közelebbről megnézve, nagyon szépnek találtam, hiszen sötétkék volt a borítása, egyszerű volt, mégis elengáns és kifinomult. Óvatosan nyitottam fel a tetejét, majd mikor megláttam, mi van benne, kissé összeráncolt homlokkal fordultam a lány fele. Végre felém fordult, de bár ne tette volna. Ilyen bánattal, csalódottsággal teli szempárral szerintem életem során egyszer sem találkoztam. 

-Ez egy....

-Egy pecsétgyűrű - felelte halkan, szemeit az ékszeren tartva. - Egy ezüst pecsétgyűrű. 

-Nekem vetted? - kérdeztem megütközve. - Nekem? 

-Útközben megláttam egy kirakatban. Rád gondoltam...

-Én...köszönöm - sóhajtottam. - De nem érdemlem meg. Nem érdemlem meg, hogy gondolj rám. 

-Hidd el, ez volt az utolsó - közölte, hangja nyugodtabb volt, mint korábban. - Nem költök rád a saját pénzemből többé egy vasat sem. 

-Saját pénzed? - vontam fel a szemöldököm. - Már saját pénzed van? Ami az enyém, a tied alapon? - kérdeztem enyhén cinikusan. Fogalmam sincs, mi ütött belém, azok után, amit tettem nem lett volna jogom felháborodni, vagy pedig számonkérni rajtam semmit, de kicsit túlzásnak tartottam, hogy az én megkeresett pénzem a sajátjának hívja. 

-Emlékszel, mikor találkoztál velem az étteremnél? Pénzt kaptam a tulajtól, amit te megláttál és azt következtetted le belőle, hogy kurva vagyok - nézett mélyen a szemembe, majd fejével a kezemben lévő dobozra bökött. Válaszképpen bólintottam, pontosan emlékszem minden egyes alkalomra, amikor összefutottam vele. - Azért kaptam pénzt, mert előtte egész nap mosogattam. Kemény munkával szereztem meg azt a pénzt, ami nem elég arra, hogy megélhessek belőle, viszont arra elég volt, hogy neked elkölthessem valami emlékre tőlem. De úgy látom, te semmit nem értékelsz - mondta, majd kinyitotta az ajtót és kiszállt az autóból. Megsemmisülve maradtam a helyemen, ismét kinyitva a dobozt s miután megállapítottam, mennyire kifinomult, találó ízlése van, úgy döntöttem, most mindenképpen bocsánatot kérek tőle, elmondok neki mindent és addig könyörgöm előtte míg végül el nem fogadja. Nem veszíthetem el, egy főnyeremény ez a lány s eddig nem is vettem észre. 

Sietve a házba léptem, mikor hallottam a szobájának ajtaját záródni. Gyorsan a szobámba meneteltem, de meg kellett torpannom a lépcsőn s visszafordulva vettem észre, hogy valami furcsa. Eddig is tisztán volt tartva a ház, de most át volt kissé rendezve...milyen otthonos volt, jobb mint ahogyan én megcsináltam annak idején. Mosolyogva ingattam meg a fejem és a szobámba léptem, miközben kivettem a gyűrűt a dobozkából és felcsúsztattam ujjamra. Tökéletesen passzolt. Büszkén húztam ki magamat a tükör előtt, kezem úgy mozgatva, hogy lássam minden szemszögből, mennyire jól állt az ujjamon. Ezek után fogalmam sincs, mit adhatnék neki, hogy viszonozzak mindent, amit eddig tett értem, holott ennek csak a felére tartottam igényt, mert ebben egyeztünk meg. Mégis, többet adott, mint kellett volna, jobban bánt velem mint megérdemeltem éppen ezért tanácstalan voltam, hogyan tovább. 

Végül úgy döntöttem, hogy őszinte leszek, megnyílok előtte, megalázom magam és visszakönyörgöm magát kegyeimbe. Igen, ezt fogom tenni. Apró mosollyal az arcomon lépkedtem a szobája fele, aminek ajtaja résnyire nyitva volt. Mivel nem akartam rátörni vagy megijeszteni, kopogtattam rajta, választ viszont nem kaptam. Úriember módjára ismét bekopogtattam. 

-Haeun...kérlek, engedj be! Mindent megmagyarázok, csak egy esélyt adj! Kérlek - halkult el a hangom, viszont továbbra sem érkezett válasz. Kezdtem unni a dolgot, így óvatosan bedugtam a fejem a kis résen, mikor megláttam, hogy a szoba üresen állt. Mély lélegzetet vettem, hiszen hiába vártam volna a választ, ha nincs itt. Kilépve a szobából a fürdő felé vettem az irányt, viszont mikor azt is üresen találtam, kissé heves dobogásba kezdett szívem az ijedtségtől. Vajon merre lehet?

Lementem a nappaliba, konyhába, még a hátsó kertet is megnéztem, de sehol nem találtam. Kezem és lábam remegni kezdett, ahogyan egy gondolat jutott eszembe, viszont próbáltam elnyomni olyan mélyen, ahogyan csak tudtam...nem hagyott itt. Biztos, hogy nem hagyott itt. Az utcán nem sok esélye van a túlélésre, főleg mert közeleg a hideg...hülye lenne a halált választani. 

Sietve a szobájába futottam, hogy jobban körbenézzek. Minden, amit csak megvettem neki rendezetten állt a helyén, szekrényét kinyitva, a ruhák, amiket neki vettem összehajtva, szépen sorakoztak. Gyomrom görcsbe rándult, szemeim megteltek könnyel, ahogyan a sarokban lévő kis szekrényhez lépkedtem. Pontosan tudtam, mit tartott annak a fiókjában. Hiába mondtam neki, hogy dobja ki a régi cuccait, ruháit, táskáját meg mindent, amit csak az utcán használt, ő ragaszkodott hozzá, hogy mikor visszamegy az utcára, azokat használja és tőlem ne fogadjon el semmit. Kezem szabályosan remegett, ahogyan a fiókhoz nyúltam, mikor pedig kinyitottam azt, lábaim összecsuklottak és sírva rogytam le a földre. 

Jól gondoltam. A fiók üres volt. Elment.