Koszos volt, ápolatlan, a ruhái lógtak rajta, derékig volt a kukába hajolva és mégis megláttam benne valamit. Hogy mit, nem tudom, de éreztem, hogy kell nekem...
Egy gyors idegösszeroppanás után az ágyamban ébredtem, ahova emlékeim szerint Hoseok segített eljutni. Bágyadtan pillantottam körbe, a kis asztalon lévő óra szerint pedig dél volt. Kezemmel a hajamba túrtam, miközben megpróbáltam felülni, viszont ahogyan eszembe jutott a tegnap este, erőtlenül dőltem vissza az ágyba, észre sem véve hogy arcomon végigfolyik egy könnycsepp. Egyszerűen akárhányszor végiggondoltam, mindig arra az elhatározásra jutottam, hogy nem lehet igaz. Ott motoszkált bennem egy apró kis gondolat, egy ismeretlen érzés, mi szerint nem Haeun volt, akit a folyóban találtak. Lehet, hogy minden bizonyíték arra hajazott, amit mindenki állított, viszont belül éreztem...biztos, hogy nem ő az.
Hogy igazam bizonyítsam, sietve felöltöztem, nem is törődve azzal, hogy zuhanyozzak - helyette annyi parfümöt locsoltam magamra, hogy attól meg lehetett volna dögleni - sietve a kórház fele vettem az irányt, hogy megtudakoljam, mi lehet a holttesttel. Bíztam benne, hogy megengedik, hogy megnézzem, mivel nem tudták pontosan, ki is az. Bíztam benne, hogy egy utolsó pillantást vethetek rá, ha esetleg ő lenne az...hiszen nem bírtam volna elviselni, ha az utolsó emlékképem róla könnyek áztatta, szomorú, csalódott mégis csodaszép pofija lenne.
Dzsekim megigazítva léptem be a fotocellás ajtón, miközben körbepillantottam. Utam egyenesen a recepcióhoz vezetett, hiszen nem tudtam, kit kell keresnem, hol, de ami a legfontosabb, lehetséges-e egyáltalán megnéznem egy hullát. Már léptem volna a pultban ülő lányhoz, mikor fejen vágott a felismerés, hogy igazából hol is vagyok. Itt kezeltek, mikor a nyakam megvágta a rám borult poharak egyiket. Akkor Haeun azt mondta, hogy az ő apja a tulaja a kórháznak, másnéven az igazgató. Nagyot nyelve léptem a pulthoz, miközben kezem remegett, egyáltalán helyes-e amit teszek? Jó ötlet ez?
-Elnézést - szólítottam meg a lányt, aki abbahagyta a papírmunkát és rám emelte szemeit.
-Igen? Miben segíthetek?
-Az igazgató irodáját keresném. Nagyon fontos lenne beszélnem vele...
-Van időpontja? - kérdezte, mire szorosan lehunytam a szemeim. Ilyenekre gondolnom kellett volna, csak úgy nem szokás embereket beengedni ilyen helyeken. Valamit ki kell találnom, mert addig nem nyugszom, amíg nem beszélek Haeun apjával.
-Nincs...az nincs - hajtottam le a fejem, majd megtámaszkodva a pulton, közelebb hajoltam a lányhoz. - Nézd, tudom hogy ilyenre nincs mód és nem is kérnélek meg rá, ha nem lenne nagyon fontos - magyaráztam, s nem tudtam, jó ötlet-e megemlíteni neki a lányt. De úgy éreztem, mindent be kell vetnem annak érdekében, hogy bejussak az orvoshoz.
-Nézd, én elhiszem, hogy fontos - ingatta meg a fejét. - És nagyon szeretnék segíteni. De naponta tudod hányszor állítanak ide hozzám ugyanezzel a szöveggel? Az igazgatóhoz tényleg nem lehet csak úgy bemenni, javaslom inkább a főorvost, aki a te problémádért felel, miért jöttél be? - nyúlt oldalra a telefonhoz, mikor elkaptam a kezét. Megremegve pillantott rám, valószínűleg nem számított tettemre, de nem hagyhattam veszni a pillanatot.
-A lányáról van szó - böktem ki, mire a lány szemei elkerekedtek, s tátott szájjal nézett vissza rám. Nagyot nyelve pillantott körbe, s most rajta volt a sor, hogy elkapja a csuklómat, s közel rántson magához. Mintha a világ titkát osztaná meg velem, úgy nézett rám, miközben nem tudtam nem észrevenni könnyes szemeit.
-Tán ismered? - vontam fel a szemöldököm. Nem tudtam mire vélni ezt az aggodalmat, ami belőle áradt, ahogyan azt sem, vajon honnan tudhatja a lány nevét.
-Ezzel ne foglalkozz - rázta meg a fejét, s a telefon után nyúlt ismét. - Bal oldalt lesz a lift. Menj fel a harmadikra, jobbra egyenesen s a folyosó végén bal oldalt, a legutolsó ajtó. Park Seungwoon. Jelenleg nincs bent, de felhívom, hogy jöjjön be, várd meg ott - magyarázta remegő kezekkel, mire némán bólintottam. Legszívesebben megkérdeztem volna, vajon neki mi köze a lányhoz, hiszen a reakciója alapján, mintha nem is tudom...örült volna? Nem tudom, pontosan milyen érzést váltott ki belőlem, de inkább hallgattam arra amit mondott, s követve az instrukciókat meg is találtam a szóban forgó irodát.
"Park Seungwoon" - állt az ajtón, s ebből arra következtettem, hogy Haeun családneve Park lehet. Park Haeun...milyen átlagos mégis különleges. Nem tudtam volna elviselni, ha nem boldogítaná többé a Földet a puszta jelenlétével. Annyira csodás személy volt, annyi jósággal, szeretettel tele, még úgy is, hogy annyi nehézség volt mögötte. S az érzés, hogy ezt egyszer nekem adta, én pedig eldobtam magamtól, majdnem hogy élve emésztette belsőmet. Keserűen mosolyogtam, ahogyan megálltam az ajtó mellett, arra várva, hogy az apja megérkezzen. Nem tudtam, vajon jót cselekszem-e azzal, hogy most ide jöttem. Haeun tuti megfojtana az egyik nyakkendőmmel ezért a döntésemért.
Addig gondolkodtam, míg el nem repült az idő, olyan húsz percet várhattam az ajtó mellett, mikor egy ismeretlen férfi közeledett felém határozott léptekkel. Szemét le sem vette rólam, mozgásából és határozottságából arra jutottam, ő lesz, akire várok. És igazam is lett, egyenesen előttem állt meg, miközben zsebébe nyúlt, hogy az ajtó kulcsait kivegye. Miután kinyílt az ajtó, belépett, intve, hogy kövessem őt. Halkan lépkedtem be az irodába, miközben körbenéztem a kis helységben. Nagyon sötét volt benne, ahhoz képest, hogy tele volt lámpákkal. Érdeklődve álltam meg a szekrénye előtt, ő pedig csendben figyelte a mozdulataim, mikor szemem megakadt egy képen. Egy rózsaszín keretbe foglalt kép volt, rajta pedig a lány a világ legédesebb mosolyával, amit bár nekem ritkán adatott meg, hogy lássak, mégis levett róla a lábamról minden egyes alkalommal.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Ujjaim mosolyogva végighúztam a képen, miközben szívem olyan fájdalom járta át, mint eddig még soha. Mintha...mintha meghasadt volna.
-Ő az én kislányom - lépett mellém a férfi, hangja megtört volt és szomorú. Oldalra pillantva az arcára emeltem tekintetem s csak akkor láttam, hogy eddig úgy sírt, észre sem vettem, ahogyan azt sem figyeltem meg, hogy tetőtől talpig feketében van. - A világ legédesebb, legszebb, legboldogabb gyermeke volt - közölte, s mintha csak tudta volna, hogy ki vagyok és miért vagyok itt, megnyílt előttem.
Így már ketten bámultuk a lányt a képen. A lányt, aki ezek szerint, most az egyszer az élete során nem volt elég erős, és feladta.
