Álmaim nője(Jin) ~ Befejezett

35.

Miután sikerült Haeun elől elrejtenem a fényképet, amit az apjától kaptam, boldogan tuszkoltam be kevés cuccát a saját szobámba. Ezen volt egy kisebb vitánk, mert ő nem akart velem aludni, azt mondogatta folyamatosan, hogy neki az a szoba tökéletes, ahol korábban lakott. Én viszont mindenáron vele akartam aludni, a nagy izgalmak miatt, meg úgy egyébként is, nem láttam akadályát annak, hogy együtt lehessünk bármilyen téren. Így történt, hogy nyertesen vonultam be a szobába, amin innentől kezdve Haeunnal fogok megosztani. 

-Nem dobtad ki semmim - mosolygott, ahogyan kijött a fürdőből. Igaza volt, minden egyes sminkcuccát, hajformázóját meg tudom is én miket vettem neki korábban, ugyanott talált meg, ahol hagyta. Nem nyúltam semmihez, nem is mentem a közelükbe, hiszen valahol, valahol nagyon mélyen mindig is tudtam, hogy vissza fog még térni hozzám. Ugyanez vonatkozott minden ruhára, cipőre amit csak megvettem neki. Semmit nem dobtam ki, hiszen minden rá emlékeztetett, s akartam magamnak annyi emléket hagyni, amennyit csak lehet. 

Mosolyogva simítottam végig a haján, majd elküldtem zuhanyozni, hogy utána mehessek én is és végre aludjunk, mert nagyon fáradt voltam már. Az utóbbi időszakban borzasztóan keveset aludtam, és november lévén még a hideg is rátett egy lapáttal a fáradtságomra. Nagyon nehezen álltam a talpamon, kezdett rajtam úrrá lenni az álmosság, de még egy dolgot el akartam intézni mielőtt lefekszem, és mivel Haeun nem volt a közelben, könnyebb dolgom volt. Telefonom kihalásztam a zsebemből és jó messzire mentem a fürdőtől, hogy még véletlenül se hallhassa a telefonbeszélgetést. Többször is a hátam mögé pillantottam, hogy meggyőződjek róla, nincs a közelben, majd tárcsáztam a számot. 

*Haeun*

Nagyot nyújtózva ébredtem a fárasztó éjszaka után. Annyira gyorsan történtek az események, hogy időm sem volt feldolgozni a dolgokat. Egyik este még sírva rohanok az utcán, menekülve attól a férfitól, akinek most ismét a házában voltam. Az elmúlt időszak meglehetősen megviselt, pedig ha valaki, akkor én tudtam, az élet nem habos sütemény. Mégis, ennyi év után az utcán, ennyi fájdalom és csalódottság után, nem tudtam lenyelni amit Jin tett. Nem akartam otthagyni, bár mindig fenyegettem vele, eszembe sem jutott magára hagyni, túlságosan megszerettem ahhoz, hogy elmenjek. Minden olyan fogadalmam és eszmém hazavágta, amit annak érdekében tettem, hogy ne tápláljak iránta komoly érzelmeket. Ő mégis áttört a falaimon és mikor azt hittem, sosem leszek szerelmes, megcáfolta ezt a gondolatomat. És mikor már bíztam benne, mikor azt hittem, minden rendben lesz, akkor rúgott belém akkorát, amilyet még soha senki, apám viselkedése nem viselt meg annyira, mint amit láttam aznap a hotelben. Így nem tudtam mást tenni, mint futni. Elfutni a nehézségek elől.

S most, ismét itt voltak az érzések. Jin utánam jött, és olyan oldalát mutatta meg nekem, amilyet eddig még soha. Jobban beleszerettem, mint gondoltam volna. Amikor ledobta magáról a kemény, szigorú álarcát és szó szerint a földön ülve könyörgött, hogy menjek vissza hozzá, megláttam benne valamit, amit eddig soha. Valakit, aki annyira vágyik a szeretetre, hogy nincs szívem megtagadni tőle. Valakit, aki megalázkodott, csak azért, hogy elhiggyem igazat beszél. Valakit, aki méltóvá vált arra, hogy szeressem és neki adjam magam. Mosolyogva pillantottam oldalra, feljebb húzva a takarót, mosolyom viszont lehervadt, ahogyan csak az üres helyet pillantottam meg magam mellett. Eszembe jutott, hogy talán dolgozni ment, de azt mondta, most egy ideig szünetet tart a cégnél, és hogy Taehyung foglalkozik most vele helyette, éppen ezért nem tudtam hova tenni, hogy nem volt mellettem. 

Lementem a lépcsőn, hátha valahol máshol találom meg, azonban a ház üres volt. Érdeklődve mentem a konyhába, ahol megpillantottam egy dobozt az asztalon. Ez tegnap este még nem volt itt, mégis mikor szerezte be?