Álmaim nője(Jin) ~ Befejezett

34.

Számat húzva haladtam át a környéken, s bár az autómban ültem, valamiért nem éreztem magam biztonságban. Az autómat úgy nézték volna, mintha legalábbis az ufók dobták volna le nekem, engem úgy néztek, mintha valami körözött és utált személy lennék itt, de az sem tetszett ahogyan a mellettem lévő lányt méregették. 

-Komolyan itt laksz? - kérdeztem megfogva Haeun kezét, ujjaim az övére kulcsolva. - Nagyon nem szimpatikus nekem. Nem örülök, hogy eddig itt voltál, nem biztonságos.

-Nem volt sok más lehetőségem, erre viszont pont futotta. És amúgy sem vagyok egyedül - mosolygott, miközben elindult velem egy ház fele. 

-Nem vigasztal, hogy együtt élsz egy lánnyal, aki megérzéseim szerint olyan testalkatú mint te - ráztam meg a fejem. - Miután láttam a környéket, még gyorsabban akarlak hazavinni, biztonságba. Sajnálom, hogy nem jöttem hamarabb - torpantam meg, hogy megöleljem. Úgy vettem észre, Haeun is változott. Mintha a stílusa egy kicsit finomabb lett volna, mintha jobban hagyta volna, hogy hozzáérjek, mint előtte. Úgy éreztem, hogy végre elhiszi, amit mondok annak minden szava igaz és végre kezd megnyílni előttem, ahogyan szeretném. Kezemmel erősebben szorítottam az övét, hiszen őszintén szólva, még mindig nem tettem magam túl az eseményeken és folyamatosan ott motoszkált bennem, mi van ha nem fogom elég szorosan és mire észbe kapok, addigra már el is illant előlem. Féltem, mert most, hogy megtapasztaltam, hacsak egy rövid időre is, milyen mikor elveszíted akit szeretsz, onnantól kezdve az aggodalmad nem ismer határokat. Főleg, ha az illetőért az életed odaadnád. 

-Megjöttem! - nyitott be Haeun egy lakásba, s követve a példáját, udvariasan lekaptam magamról a cipőmet, s némán követtem beljebb. Tényleg egy kicsike, tetőtéri lakás volt, tipikusan az a fajta, amit a nagyon szegények tudnak megengedni maguknak. Nagyot nyelve pillantottam körbe, ha belegondoltam, hogy az én drágám egy ilyenben lakott, még ha csak pár hetet is. 

-Szia! - hallottam az ismeretlen lány hangját. - Túlóráztam ma és egy kicsivel több pénzt kaptam! Mi lenne, ha most rendelnénk valamit? - kérdezte izgatottan, azonban ahogyan megfordult, és észrevette, hogy Haeun nem egyedül érkezett, megtorpant. Kínosan álldogálva bámult rám, mire kissé meghajolva köszöntöttem. Mosolyogva fogadta gesztusom, majd viszonozta és sunyin pillantott a mellettem állóra. 

-Ő itt Jin - mutatott rám Haeun. - Ő...

-Biztos, akiről annyit meséltél - szökkent hozzám a lány barátságosan. - Ha tudnád mennyit mesélt, egy titokzatos, magas fiúról aki hiányzik neki.

-Igen? - vontam fel a szemöldököm szórakozottan, Haeunra pillantva, aki csak piros arccal tűnt el az egyik szobában, mire elnevettem magam. A lakótársára pillantottam, aki mosolyogva nézett rám. 

-Elviszed, igaz? 

-El - bólintottam lassan. - Köszönöm, hogy itt lehetett eddig is. Örülök, hogy nem volt egyedül. 

-Aranyos lány - nézett az ajtóra, ami valószínűleg Haeun szobája lehetett. - Bár úgy látszik eddig nekem egy másik oldalát mutatta, ezalatt a kicsivel több mint másfél hónap alatt egyszer sem láttam ennyire őszintén mosolyogni. Vigyázz rá, eddig őt kedveltem legjobban az összes bérlő közül.

-Vigyázok - bólintottam egy aprót, bár főleg inkább magamnak, mintsem neki. Csak az ajtóra mutatott, amolyan jelzésképp, hogy menjek be nyugodtan. Óvatosan belestem a nyitott ajtón, s megpillantottam Haeunt a földön ülni, nekem háttal, amint nem sok cuccát egy táskába pakolászta bele. Lassan letérdeltem mögé, s mellkasánál fogva magamhoz öleltem. Apró kezével a karomra simított, majd elengedte magát és teljesen nekem dőlt. 

-Jin? 

-Mondd - hajoltam közelebb hozzá, s egy puszit hintettem fülére.

-Megígérsz nekem valamit? 

-Bármit. 

-Soha többet ne engedj sírni - suttogta, alig hallottam pedig szorosan mögötte ültem. Karom szorosabbra fontam körülötte, örömmel töltött el hullámzó mellkasa, ahogyan lélegzett. Minden egyes lélegzetvétel, mozdulat, szempillantás jel volt, hogy nagyon is valós és életben van. Vékony, törékeny kis lénye a karjaim között, teljes mértékben támaszt keresve rajtam...imádtam minden porcikáját.

-Életem végéig azon fogok dolgozni, hogy egy könnycsepp se hagyja el a szemed bánat miatt - biztosítottam. - Kivétel az örömtől. Azt nem tudom garantálni. 

-Abba beletörődhetek - nevetett fel halkan, s fejét oldalra fordította, úgy nézett rám. Mosolyogva néztem gyönyörű arcát, tökéletes bőrét, hatalmas szemeit amikkel csillogva bámult rám. Oldalra hajolva, ajkaim az övéinek nyomtam, nem bírva tovább magammal. Boldogan csókoltam, mint valami rossz tinisorozat szereplőjének, nekem úgy keletkezett az a kellemes, izgatott görcs a gyomromba, pusztán csak attól, hogy intim pillanatba kerültem vele. Apró keze felkúszott arcomra, amin végigsimított, én pedig mosolyogva váltam el tőle és a tenyerére leheltem még egy csókot, mielőtt felálltam volna és fel nem húztam volna a földről. 

Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy oké, hogy én boldog vagyok, minden boldog, minden a helyén van. De három probléma is megoldásra várt. Hogy mondom el Haeunnak, hogy találkoztam az apjával, akinek el is kotyogtam, hogy a lánya meghalt. Hogyan mondom el Haeun apjának, hogy a lánya rohadtul de nem halt meg, és valószínűleg egy full idegen embert temettek el. És hogyan mondom el a saját szüleimnek, hogy továbbra is van nőm, aki egyébként nem is a nőm, de majd az lesz?