Álmaim nője(Jin) ~ Befejezett

33.

Egy teával a kezemben üldögéltem az egyik próbafülkéből kiszedett széken. Velem szemben Haeun rendezgette a papírokat, Hoseok pedig elment, mondván beszélgessünk, a lelkére sem kellett kötnöm, magától is tudta, hogy még nem szabad beszélnie senkinek erről. Némán figyeltem ahogyan ténykedik, olyan fél óra türelmet kért, és azt ígérte, végez. Érdeklődve pillantottam körbe a kis ruhaboltban, amibe szerintem tíznél több ember egyszerre nem fért volna be. Soha az életben nem is tudtam, hogy ez a környéken van. Megnézve a benne lévő darabokat, drágának tűnt. Érdekelt, vajon Haeun hogyan talált itt munkát. 

-Mióta dolgozol itt? - kérdeztem hirtelen, mire Haeun felkapta a fejét és rám nézett. Letette a kezében lévő tollat és megkerülve a kis pultot, odasétált hozzám. Megállt mellettem, mikor kezem a derekára siklott, úgy húztam fél kézzel közelebb magamhoz, fejem pedig hasára hajtottam. 

-Olyan másfél hónapja - válaszolt, közben fejem simogatta. - Emlékszel arra a férfire, akivel megláttál annak idején? Akitől a pénzem kaptam?

-Ühüm - bólintottam a fájdalmas emlékre. Azt a pénzt pedig arra költötte, hogy nekem ajándékot vegyen belőle. 

-Na, az ő testvérének a boltja ez. Nem volt rám szükség, hogy mosogatni menjek, de mivel ismert már egy ideje, annak ellenére is ajánlott erre a munkára, hogy tudta, az utcán élek. Én pedig hálásan elfogadtam és most itt vagyok - magyarázta, majd kezébe vette kezemet és érdeklődve pillantott rám. - Hol a gyűrűd? 

Hangja kissé csalódott volt, ahogyan meglátta, hogy nem volt rajtam. 

-Otthon. Nem érdemlem meg. Nem volt szívem felvenni, főleg azután, hogy azt hittem... - fordítottam el a fejem, mielőtt még ismét sírva fakadok. - Szóval megvan. Csak nem érzem magam méltónak arra, hogy viseljem. 

-De én olyan szeretettel vettem neked - csóválta meg a fejét. - Kifejezetten rád gondoltam, mikor választottam. Nehogy már otthon maradjon porfogónak. 

-Ígérem, még ma este felveszem - suttogtam s húztam egy aprót rajta, mire lassan az ölembe ereszkedett. Karját a nyakamra fonta, úgy nézett rám, én pedig nem bírtam betelni azzal, amit látok. Mosolyogva mértem fel magamnak minden egyes centiméterét az arcának, ami neki is feltűnt.

-Elmondod, hogy mi történt? Mi volt ez korábban? - célzott az összeomlásomra egy olyan órával ezelőtt. 

-Én... - kezdtem bele, de azt sem tudtam, hogyan kellene tálalnom neki az elmúlt hónapok eseményeit. Hé drágám, úgy tudtuk meghaltál, apáddal összespanoltunk a nagy gyász közepette és valakit eltemettek aki nagy valószínűséggel nem te vagy. - Én...én azt hittem, hogy meghaltál. Fenéket, tudtam, hiszen láttam! Benne volt a TV-ben, az újságban...Haeun én láttam a táskád! Megismertem! 

-Milyen táska? - kérdezte, majd mikor megvilágosodott, szomorú tekintettel nézett rám. - Jaj istenem, hát meghalt? - nézett maga elé. 

-Ki halt meg? - néztem rá értetlenül. - Valaki biztosan, de ha nem te akkor ki? Vagy talán büntet a sors és ezt csak beképzelem magamnak? 

-Nem, dehogy - rázta meg a fejét. - Miután eljöttem tőled, találkoztam egy fiatal lánnyal, akinek nagyon megtetszett a táskám, így neki adtam. Azért hitted, hogy én vagyok, mert az az én táskám volt. Istenem, szegény olyan fiatal volt - sóhajtotta. Bambán bámultam a lányra, egyszerűen nem akartam elhinni, hogy az egész egy szerencsétlen félreértés miatt történt. Viszont ahogyan ezen gondolkodtam, rájöttem, hogy ez egy csodás lecke volt, hogy értékeljem amim van. Ameddig Haeun velem volt, addig természetesnek hatott minden mozdulata, hogy szóba áll velem, hogy szimplán csak ott van. Viszont ezek után rádöbbentem, az élet egyáltalán nem természetes. Nem szabad félvállról venni, sem pedig egyértelműnek gondolni, hiszen egy pillanat alatt romokba dőlhet minden. 

-Hol laksz most? - kérdeztem hirtelen. 

-Szobát bérelek egy tetőtéri kis lakásban. Nem rossz egyébként, a lány, akinél lakom nagyon barátságos és kedves. Jól érzem magam - vont vállat, mire megráztam a fejem. Nyakához hajoltam, amire egy aprót hintettem, szemeim könnybe lábadtak az illatra, amit azt hittem soha többé nem lesz alkalmam ismét érezni. 

-Gyere vissza hozzám - búgtam bőrére, ujjaim végigszántották bőrét a ruha alatt. Egy mély levegőt vett, ahogyan gyengéden cirógattam bőrét, miközben belül rettegtem a választól. Bár azt mondta szeret, volt egy olyan érzésem, hogy vissza fog utasítani. - Gyere vissza a házamba. 

-Nem tudom Jin - hajtotta le a fejét. - Nem tudom, készen állok e rá. Nagyon jól esnek a szavaid, tényleg, és nem tudok elég hálás lenni azért, amiért ennyire aggódtál értem és hogy megkerestél, utánam jöttél. De...félek. Nem akarok többé csalódni - sóhajtotta, nekem pedig szívem belecsavarodott fájdalmába. Tudtam, nem felejtette el amit tettem, tudtam, nem lesz egyszerű elfelejteni, de belegondolni abba, hogy innen esetleg egyedül menjek haza, azt nem akartam elfogadni. 

-Megértelek - bólintottam. - Megértelek és nem hibáztatlak. De nem akarom, hogy egy percre is el kelljen engednem. Két hónapja, szinte fizikálisan beteg vagyok a hiányodtól. Néha úgy éreztem, nem élem meg a következő napot, néha már kifejezetten kívántam, hogy ne éljem meg. Haeun, neked fogalmad sincs, hogy mit okozol bennem, milyen érzések tombolnak itt bent, miattad - fogtam meg kezét és mellkasomra csúsztattam. - 

-És az a lány? - kérdezte remegő hanggal, amitől legszívesebben megkerestem volna és a saját hajával kötöttem volna fel azt a ringyót. 

-Vele ne foglalkozz - csókoltam meg a kezét. - Soha többé ne foglalkozz vele. Gondoskodtunk arról, hogy ne legyen útban többé. Kérlek - hunytam le szemeim, ahogyan sokadjára könyörögtem neki a mai napon valami miatt. Haeun nem válaszolt, csak elgondolkodva üldögélt az ölemben. - Kérlek, ne szakadj el ismét tőlem. Engedd, hogy szeresselek. Hogy magamnál tartsalak. Hogy veled lehessek a nap minden percében. Hogy érted élhessek, nem bírok ki még egy napot azzal a tudattal, hogy nem vagy a közelemben. Hogy nem vagy mellettem...

-De én mit tudok neked adni? - kérdezte halkan. - Továbbra sincs szinte semmim. Jó, van félretéve nekem valamennyi, de még mindig nem állok olyan szinten, hogy hasznom vehesd. 

-Csak szeress - érintettem homlokom az övéhez, hüvelykujjam arcán körözött, finoman dédelgetve őt. - Csak a szerelmed kérem, többet jelent nekem a világon bárminél. Meg néha főzhetsz valamit, bolondulok azért, amit elém teszel - kuncogtam, mire elnevette magát s a fejét megrázva megölelt. Boldogan szorítottam magamhoz vékony kis testét, miközben remegve vártam válaszát. 

-Jól van - suttogta a fülembe. - Visszaköltözöm hozzád.