Álmaim nője(Jin) ~ Befejezett

32.

Ha Hoseok nem kap el, valószínűleg kiterülök a földön, mint akit leejtettek rá. Nagy szemekkel, levegő után kapkodva bámultam a lányra, aki nem vett észre, helyette eltűnt a kirakatból s dolgozni ment. 

-Lehetetlen - suttogta Hoseok mellettem. 

-Akkor te is láttad? - kiáltottam rá magamon kívüli állapotban. Kezeim remegtek, hányinger kerülgetett ahogyan tudatosult bennem, ha Hoseok is látta a lányt, akkor nem én őrültem bele a gyászba, a lány tényleg életben van, nagyon is jól van, ahogy pedig mindketten láttuk, nagy valószínűséggel dolgozott. 

-De hát... - értetlenkedett mellettem Hoseok ugyanolyan színtiszta döbbenettel mint amilyenben én magam is voltam. - De hát...láttuk! Benne volt a TV-ben, még az apja is gyászolta! Mindenki gyászolta, mi a picsa folyik itt? 

Nem válaszoltam neki, csak egyenesen átfutottam az úttesten, azzal sem foglalkozva, hogy esetleg a zebrát használjam erre a célra. Futva közelítettem meg a kis butikot, aminek a kirakatában láttam, nem foglalkozva egy autóval sem, melyek vezetői válogatott trágársággal küldek vissza anyámba vagy egyenesen a Pokolba, azonban nem törődtem egyikkel sem, csak bevágtam a kis bolt ajtaját, majdnem hogy beestem rajta.

-Jó estét! Mit.. - fordult meg a nekem háttal álló lány, viszont amint meglátta lényemet, torkán akadt minden szó. Döbbenten nézett vissza rám, nem számítva arra, hogy én leszek aki betévedt a boltba. Haeun némán, szótlanul toporgott velem szemben, én viszont nem tudtam többé parancsolni testemnek, mintha magától kelt volna életre nélkülem, amint tudatosult benne, hogy a lány él. Lábaim meg sem álltak, míg oda nem értem hozzá, s olyan szorosan magamhoz öleltem apró kis testét. Megmerevedett szorításomban, éreztem apró kezeit amivel el akart magától tolni, én viszont nem tágítottam, még jobban magamhoz vontam. 

-Jin, mégis mi...

Eltört a mécses. Keserves zokogásban törtem ki ott előtte, a vállán, miközben úgy szorítottam magamhoz, mintha a saját életem lenne egy másik testben. Haeun értetlenül állt széthullásom előtt, s bátortalanul, de hátamra simította a kezét és finoman megpaskolta azt. Magamon érezve érintését, hogy még ezek után is viszonozta ölelésemet, csak még nagyobb kés volt a szívemben, nem érdemeltem meg, hogy egyáltalán rám nézzen. Lábaim összecsuklottak alattam és a földre borultam, Haeun szorításában. 

-Te jó ég, mi történt veled? - suttogta a fülembe, apró keze felcsúszott a hajamba, fejemre és ott simogatott finoman, ami csak olaj volt a tűzre. Ha eddig nem éreztem pocsékul magam, ezek után egyenesen a világ gyökere címet kérem szépen, köszönöm. - Jól vagy? Beteg vagy? Mi van veled? - tolt el finoman magától, hogy a szemembe nézzen. Karja nyakamon maradt, ahogyan aggódó tekintettel fürkészte arcomat, valami jelet keresve azután, vajon mi bajom lehet. 

-Hát élsz - simítottam kezemet az arcára, csak hogy elhiggyem, nem álmodok, nem vagyok őrült, Haeun tényleg életben volt, velem beszélt, rám nézett, hozzám ért. - Istenem, élsz - hunytam le a szemeim, utat engedve még több könnycseppnek. 

-Hoseok, kérlek megfordítanád az ajtón a kis táblát? - kérdezte a lány sóhajtva, majd rám nézett.

- Jin, mi van veled? Miről beszélsz? Mi az, hogy élek? - faggatott. - Hogyne élnék, mi bajod van? Miért nem mondasz semmit? Hogyan segítsek, ha nem tudom miért kéne? 

Fejem a nyakába fúrtam, mélyen beszívva az illatát, keze pedig nyakamra siklott, hogy finoman simogassa, hátha attól hamarabb megnyugszom. Ujjaim görcsösen kapaszkodtak a pólójába, ahogyan minél közelebb akartam magamhoz tudni, minél tovább. 

-Annyira sajnálom - böktem ki nehezen a szavakat és ránéztem. Szomorú mosollyal az arcán nézett vissza rám, miközben ujjaival finoman letörölte könnyeim. - Annyira sajnálok mindent! Te vagy a legcsodálatosabb lány a világon, minden perc kincs amit veled tölthetek. Soha nem akarlak elfelejteni, soha nem akarlak elengedni. Nézd, tudom, elszúrtam annyira, amennyira csak lehetséges. Hibáztam, nem kicsit, és ha most azt mondod nem akarsz többet látni, azt is megértem. De előtte muszáj elmondanom neked, mennyire szeretlek. Haeun, többet jelentesz nekem bárkinél ezen a Földön. Nincs ember akit olyan szerelemmel szerettem valaha, mint te. Könyörgöm, könyörgöm neked, hogy bocsáss meg! Könyörgöm, csak még egy...még egy utolsó esélyt adj nekem, hogy mindent jóvátehessek. Kérlek - hunytam le a szemeim, ott a földön ülve, s két kézzel kapaszkodtam ruhájába. - Kérlek, csak engedd, hogy mindent megmagyarázzak, engedd, hogy ismét szeresselek. Tudom, annyit hibáztam, annyit bántottalak, annyira de nem érdemellek meg! De...nem tudok okot mondani, de kérlek higgy nekem! Kérlek Haeun, szeretlek, úgy szeretlek, mint...

Nem tudtam befejezni a mondatot, puha, meleg ajkai az enyémekre tapadtak, ahogyan elhallgattatott. Vékony, törékeny keze közelebb húzott magához, ahogyan megcsókolt, s bár repestem az örömtől, egy részem kárhoztatta magam, amiért ezek után még képes fizikálisan érintkezni velem. 

-Te idióta - nézett rám mosolyogva, könnyes szemekkel, miután elvált tőlem. - Annyira idióta vagy. De szeretlek - mondta ki amit annyira akartam hallani, most hirtelen mégsem éreztem magamat méltónak arra, hogy viszonozza érzéseim. Akartam, de mégse. 

Hoseok szipogva állt mellettünk, de nem szóltam rá emiatt. Értékeltem, hogy támogatott és jelen volt ezen a csodás pillanatnál, mikor minden reményt feladva megtaláltam életem első és egyetlen szerelmét. 

Haeun nevetve karolt át, én pedig szorosan húztam magamhoz, miközben folyamatosan csak suttogtam neki a köszönömöket, amiért hajlandó még egyáltalán szóba állni velem. Szemeim megtöröltem, de nem éreztem magam nyugodtnak. 

-Tudod - suttogta a fülembe. - Sokszor álmodtam arról, hogy egy nap megkeresel, a földre zuhansz előttem és a bocsánatomért könyörögsz. De nem tudtam, hogy tényleg be fog következni - nevetett halkan. 

-Érted bármit - hunytam le a szemeim, s bár továbbra is nehezen hittem el, hogy a karjaim között tartom, úgy éreztem minden egyes sebem, ami az elmúlt időszakban keletkezett, lassan kezdett gyógyulásnak indulni.