Álmaim nője(Jin) ~ Befejezett

8.

Csendben néztem, ahogy Haeun velem szemben foglal helyet a széles asztalnál és eszik mindenből, amit csak elé tettem. Mivel nem tudtam, hogy mit szeret mutattam neki pár szórólapot, amit mindig bedugdosnak a postaládámba vagy egy rendelés alkalmával kapok és rábíztam, hogy azt kér amit csak szeretne. Kicsit többre számítottam, mint amennyire valójában igényt tartott, és nem tudtam, hogy csak tényleg nem bír e többet enni vagy éppen félénk és nem akar kizabálni a vagyonomból. 

-Mit kérsz inni? - álltam fel hirtelen, mikor realizálódott bennem, hogy azt is kéne. 

-Vizet - válaszolt halkan. 

-Vizet? - vontam fel a szemöldököm. 

-Miért, mit kéne innom? 

-Nem is tudom - vontam vállat. - Gyümölcslevet is tudok adni, teát, kávét...

-Örülök, hogy ilyen nagy a választék - mosolygott, majd hirtelen eltűnt a kedves arca és visszafordult a tányérhoz. - De én vizet kértem. 

Bólintva egyet magamban elindultam a hűtő fele, miközben azon gondolkodtam, hogyan fogom kibírni mellette. Amennyire szép volt, annyire tudott odapörkölni az embernek minden szavával és nem tudtam, hogy egyébként is ilyen e a természete vagy csak velem szemben alkalmazza ezt a viselkedést. Bármelyik is legyen, nagyon zavart, hogy mindig mindenre vissza tudott vágni valamivel, mindig alul maradtam vele szemben. 

-És hova kell elkísérnem a segged? - kérdezte hirtelen, mikor letettem elé a pohár vizet. 

-Tessék? - kérdeztem vissza, s annyira meglepődtem, automatikusan visszahuppantam a székre amint eddig ültem. 

-Nézd, nem vagyok hülye - hajolt közelebb hozzám, állát a kezein támasztva. - Valószínűleg sürgősen kell neked valaki, aki segít a szorult helyzeteden. Nagyon gyorsan, gondolkodás nélkül felhoztál magadhoz, vagyis szépen megvártad, míg eszek utána pedig már rá is akartál térni a lényegre. Vagy nincs igazam? 

-De - nyögtem ki elképedve. - De. Beletrafáltál. 

-Na, akkor mesélj. Miért is süllyedtél le annyira, hogy egy hajléktalanhoz fordulj ezügyben? - mosolyodott el szarkasztikusan. - Hiszen biztos vagyok benne, hogy a te fajtád mást is talált volna magának. 

-Nem fejeznéd be? - sóhajtottam. - Mi ez az én fajtám-te fajtád dumád állandóan? Emberek vagyunk mind a ketten, egyenértékűek...vagy valami ilyesmi...

-Múltkor még nem így láttad. Mennyire meg tud változni egy ember, ha szüksége van valamire...

-Jó! - csattantam fel. - Igen, szükségem van a segítségedre, de ennek semmi köze ahhoz, hogy hol laksz vagy hol nem. Itt az a lényeg, hogy nekem egy olyan lány kell, aki elnyeri a szüleim tetszését, elhiteti velük, hogy van közöttünk valami, hogy békén hagyjanak és megtarthassam a cégem. 

Haeun pislogás nélkül meredt rám, majd olyan nevetésben tört ki, hogy azt hittem az asztal alá csúszik. 

-Most meg min szórakozol? - dörzsöltem meg az arcom fáradtan. 

-A nagy, öltönyös üzletember! Anyuci markában felnőtt fejjel? - nevette ki a nyomorom és így hallva még szánalmasabb volt, mint gondoltam. Konkrétan felnőtt ember vagyok aki évek óta vezet egy céget és mégis az anyám rendezi a szerelmi életem helyettem. Kissé elszégyelltem magam, ha csak belegondoltam, ilyen fejjel néztem le a velem szemben ülőt. 

-Nem vicces, kicsit sem megalázó - vigyorogtam erőltetetten, mire végre abbahagyta a nevetést, de mosolygó szemekkel nézett rám.

-Drágám, te nem tudod milyen megalázottnak lenni - közölte halkan. - Ne dobálózz ezzel a fogalommal, ha nem vagy részese. Én minden nap szembesülök vele, neked ez az egész helyzet egy pattanás a hátadon. Maximum. 

Talán igaza volt. Nem mértem fel a kettőnk helyzetét, ami nekem hangya méretű probléma, az az egész életét megbélyegzi. Mégis, valahogyan csodáltam. 

-Tudod - néztem rá, mire érdeklődve hallgatta, mit akarok mondani. - Ahhoz képest, amilyen életed van, meglepően jól viseled. Mármint, képes vagy emelt fővel végigmenni az utcán, értelmesen kommunikálni. Nem hagytad el magad. 

-Mi értelme lenne? - vont vállat. - Azzal, ha játszanám a nyomorultat csak még szánalmasabban néznének rám. Nincs szükségem ennél több megvetésre. Kénytelen vagyok jól kezelni az egészet, ha nem akarok elveszi a többiek között. Ismerve a múltamat pedig tudom, hogy nincs is okom szomorkodni úgy igazán, mert az egész az én hibám. Egy bizonyos ponton elszúrtam a dolgokat, kicsúszott a kezemből az irányítás, majd itt kötöttem ki. Nekem már csak az maradt, hogy mepróbálok valahogyan visszamászni a társadalom létráján. 

Azon kaptam magam, hogy megbabonázva hallgatom. Az ereje, a kitartása, az önbecsülése magával ragadott és éreztem, jól döntöttem azzal, hogy őt választottam magam mellé. Szavakat sem találtam arra, hogy pontosan mit is váltott ki belőlem, de máris rosszul érintett a tudat, hogy ez az egész csak egy színjáték lesz. Addig kell húznom a dolgokat, ameddig csak tudom, mert talán mellette végleg elnyerhetem a szüleim tiszteletét és bizalmát. Hiszen ha egy ilyen lányt tudtam választani magamnak, akkor elhiszik, hogy más döntéseim is hasonló eredménnyel bírnak majd. 

-Na már min töröd azt a csökött fejed? - kérdezte érdeklődve. Észre sem vettem, hogy konkrétan úgy bámulom, mintha attól tartanék, hogy eltűnik előlem. Aminek volt valamennyi valóságalapja, hiszen előbb vagy utóbb ez az egész majd véget fog érni s talán örökre eltűnik előlem. Nem tudhatom. 

-A hétvégén egy vacsorára vagyok hivatalos. Gyere velem, mint kísérő - vázoltam fel neki az első feladatát, mire kicsit gondolkodott, majd egy aprót bólintott.-  Cserébe megadok neked bármit, amit csak szeretnél - tettem hozzá gyorsan. 

-Rendben. Egy dolgot viszont soha ne kínálj fel nekem.

-Mit? 

-Pénzt - állt fel az asztaltól és megtámaszkodva rajta, közelebb hajolt hozzám. - Nem a házi lotyód leszek. 

Csak bólintottam egyet, majd intettem neki, hogy kövessen. Innentől kezdve, az egyik szobát neki adom, csak nem engedem vissza az utcára, holnap pedig elviszem vásárolni. És enni is. Azt sokat kell neki adnom, mert úgy érzem magam, mintha egy pálcával randiznék. Vagy színészkedem...Lényegtelen.