I really just..(J-Hope ff)(ÁTÍRÁS ALATT)

6

Jin SunMi:

Még meg se mozdult, de a tömeg már őrjöngve lökdös hátulról, én meg tapadok az előttem felállított kordonnak.
Fekete szögekkel tarkított maszkja szinte a teljes arcát eltakarta, csak a feketével kihúzott szemei látszódnak ki. Hiába meresztegetem a szememet, ha szembe sétálna az utcán, akkor sem ismerném fel.
Ahogy a színpad közepére sétál, szeme azonnal megakad rajtam és picit félre döntött fejjel látom, hogy a maszk alatt mosolyog.
-Rendőrlány, ugye nem hoztál magaddal fegyvert? – suttog a fülembe az időközben hozzánk csatlakozott Jimin.
Most így adta tudtára J-Hope-nak, hogy engem kell kerülnie messziről?
Mosolyogva fordulok a férfi felé.
-Bár szolgálaton kívül vagyok, de éles fegyver mindig van nálam. – búgom vissza a fülébe, és kacagnom kell a megdöbbent arcának látványán.
-Mégis hova…?
-Sose tudod meg. – kacsintok rá, majd újra a táncosra vezetem a tekintetemet.
Oldalra kiintve jelez a Dj-nek, hogy indulhat a zene, majd kezdő pozícióba állva, kacsint felénk egyet és elkezd táncolni.
Zene lassú ütemére, alig észrevehetően mozdul meg teste, mégis lenyűgöző látványt, ahogy ritmusra mozdul szinte minden porcikája. Ahogy a hangok a hangfalakból erősebbé, gyorsabbá válnak, úgy a férfi mozgása is követi. Minden egyes centimétere élvezi a táncot.
Hihetetlen mozdulatsorra fejezi be testének játékát, majd egy pillanatra kitart, végül a tömeg őrjöngésének meghajolva, azonnal a függöny mögé lép.
Nem tűnhet el a szemem elől!
Indulnék meg utána, de Jimin visszatart.
-Nyugi, nem megy sehova. Várj meg itt és oda viszlek hozzá! – kétkedve biccentek felé. Meg kell bíznom benne, ahogy Ő is benne, hogy nem nyomom fel az egész társaságot.
Miután felkonferálta a következő fellépőt, rögtön visszajött hozzánk. Bo és az én kezemet is megfogva maga után húzott a színpad hátsó, elkerített részéhez. Egy kis lakó busz parkolt pár méterrel arrébb, és mi afelé tartottunk.
-Egyedül mész be! – fogja meg Bo kezét újra, majd maga mellé húzza. -Ő azért jött, hogy engem szórakoztasson! – vigyorodik a lányra, aki kétségbeesve kapja felém fejét.
-Jimin, jobb, ha tőlem tudod, hogy tanult önvédelmet.
-Olyat, mint te? – emlékeztett a tegnap esti összeakadásunkra.
-Akkor másképp fogalmazok. Van nálam fegyver, és használom is, ha kell. – újra végig méri a ruhámat, és látom rajta, hogy nagyon gondolkodik, hova rejthettem el.
-Bo, ne félj síkitani, ha gond lenne vele! – nézek a lányra, aki sűrűn bólogat, majd egy lépést oldalra lép, hogy távolabb legyen a férfitól.
Akkor lássuk, ki is ez a J-Hope.

J-Hope:

Délelőtt telefonált Jimin, hogy egy rendőr szimatolgat a házunk táján, és elvileg JaeYun ügyében nyomoz. Mivel nem tartotta veszélyesnek ránk nézve, ezért ma estére meghívta, hogy kedvére szimatolgasson. Csak azt felejtette el mondani, hogy a rendőr Nő, és nem is akármilyen! Amikor megláttam a színpadon állva, azt hittem menten infarktust kapok!

Halkan kopogtatott a busz fém ajtaján, majd pár pillanat múlva, már le is nyomta a kilincset és belépett Ő. Háttal álltam neki direkt, hogy az eddig féltve őrzőt személyiségemet a lehető legtovább titkolni tudjam. Mondjuk Ő rendőr, nem kellene tőle félnem, de mivel nem tudhatom kit és mennyi embert ismer a médiában, első körben meg kell bizonyosodnom, hogy megbízhatok benne személyemet illetően.
-Hello! J-Hope, igaz? -kezdi félénken -Esetleg megtudhatnám az igazi nevét is?
-Szükséges a kihallgatáshoz?
-Á, szóval tudja ki vagyok és miért jöttem! Megnyugtató, mert így könnyebben tudom kikérdezni. – elhallgat egy pár másodpercre, majd nagyot sóhajtva folytatja -Megtenné, hogy megfordul? Nagyon bosszantó a hátának beszélni!
Ő ugyan nem láthatja, de a polcon lévő kistükörből látom az arcát, és mosolyognom kell a bosszúságán, ami piros foltokban jelenik meg rajta.
Megadóan húzom fel a vállamat, és fordulok vele szemben. A maszkomat már lecseréltem egy kényelmesebb szövetre, hogy ne zavarjon a beszédben és a légzésben.
-Kérem, foglaljon helyet!  -intek a kis beépített asztalkához tartozó székekre. Arcomon tartva végig a tekintetét ül le, majd keresztbe teszi a lábait. Nem veszi észre, hogy ruhájának alja így nem kicsit kúszik feljebb formás combjain, így az egyik ingemet leakasztva a fogasról rádobom a lábaira, majd leülök vele szemben.
-Köszönöm. – hajtja le szégyenlősen a fejét, és megigazgatja az anyagot, hogy minél több felületen takarhassa. Csak azért adtam oda neki, hogy a beszélgetés alatt ne kalandozzon el se szemem, se a képzeletem.
Ha nem azért jött volna, hogy kihallgasson, már nem lenne rajta ruha.
-Kérdezzen nyugodtan, de nem hiszem, hogy sokat tudnék segíteni. Bizonyára már tudja, mert utána nézett, hogy nem igazán vegyülök. Én csak táncolok és megyek.
-Igen, valóban pont ennyi információm van Önről. – néz újra az arcomba. A sminket még nem mostam le, és a hajam is kócosan áll, így ha csak én nem segítek neki, soha nem fog rá jönni, hogy ki vagyok -Nézze, játszunk nyílt lapokkal.  -bólintok. Maszkomra mutatok, majd megrázom a fejemet.
-Még nincs itt az ideje.
-Értem. Nos, ettől függetlenül nem sokat változtat a véleményemen, hogy szerintem maga a gyilkos.
Ez a nő megőrült! Még hogy én gyilkos vagyok? Ide jön az én területemre, erősítés, fegyver nélkül, és képes a szemembe vágni, hogy szerinte én öltem meg azt a szegény gyereket? Most vagy tényleg őrült, vagy van vér a pucájában!
-És miből gondolja ezt? – húzom fel a szemöldökömet, jelezve, hogy fejtse ki teljesen a véleményét, ha már elkezdte.
-Nem egyértelmű? A fiú veszélyt jelenthetett Önre, hogy esetleg letaszítja a „trónjáról” vagy véletlenül meglátta az arcát. De ha ad még egy pár infót, biztos vagyok benne, hogy találnék még bőven indítékot.
Hátra dőlök a széken, és vagy tíz másodpercig szemmel tartjuk egymást.
Komolyan beszél?
Nem bírtam tovább, kirobbant belőlem a nevetés! Annyira nevettem a nevetséges vádak hallatán, hogy a maszkom is majdnem lecsúszott.
-Magának elment az esze. – próbálom összeszedni magam, de a döbbent arcát látva, újabb röhögőroham kap el -Már az is nevetséges, hogy én vagyok a gyilkos, de az indítéka…komolyan?
-Szerintem megállná a helyét a bíróságon. Szóval? Bevallja, vagy még nyomozgassak egy kicsit, hátha találok valamit még a környéken? -fenyegetően villan a szeme, és tudom, hogy most konkrétan Jimin-re gondolt.
-Nem hiszem, hogy fenyegetéssel előrébb jutnánk. Segítek. Nem én voltam.
-Ugye tudja, a hatóság félre vezet…- leintem, mert kezd bosszantani a zsarunyelv.
-Kérem, ezt hagyjuk. Ismerem a szakzsargont. Mondok én is rögtön kettőt. Bizonyíték. Ügyvéd. – mutatom fel két ujjamat.
-Még nem győzött meg. Sőt, csak jobban gyanússá vált ezzel a két szóval. Aki ártatlan, annak eszébe se jut…
-Így nem jutunk egyről a kettőre. – idegesen állok fel és előtte megállva lenézek rá. Nem ijed meg, csak lassan nem törődön ő is feláll és a mellkasomnak nyomja a mutatóujját.
-Vegye le a maszkját, és akkor talán elhiszek valamit abból, amit mond.
-Ha arra kíváncsi, hogy Jimin, vagy én vagyok a jóképűbb, akkor segítek. Én! – hajolok a füléhez. Parfümjének az illata még érződik a füle mögötti vékony bőrrétegen, és nagyon vissza kell fognom magam, hogy ne csókoljam meg azt az illatozó foltocskát.
-A maga helyében kétszer is meggondolnám, hogy mi lesz a következő lépése, mert épp egy pisztolyt szegezek az ágyékéra. – megérzek egy apró nyomást az említett helyen, és kezemet feltartva ellépek tőle. Valóban egy aprócska kolibri pisztoly csillan meg a kezében.
Mosolyra húzom a számat, majd egyik kezemet még mindig feltartva a másikkal a maszkhoz nyúlok.
Bizalom ide, bizalom oda, a férfiasságom fontosabb!
Álam alá húzom a maszkot, miközben ő minden rezdülésemet szigorú szemekkel követi.
-Nos, ha már így összejöttünk, talán mutatkozzunk be. Jung HoSeok vagyok, a Jung kozmetika vezérigazgatója. Kegyed?