Jin Sun Mi egy frissen diplomázott, feltörekvő nyomozó Szöul külkerületében. Rangját kemény, kitartó munkával érte el. A nála idősebbek persze rossz szemmel nézik a kapitányságon, hogy a feltörekvő fiatal lány minden legkisebb bűnügyre ugrik, és meg...
Hány éves volt, mikor utoljára láttam? Tizenhat? Tizenhét? Most meg itt ül előttem, és szinte alig ismerek rá!
-Mit hozhatok az Uraknak? – áll meg mellettünk a felszolgáló, és szemeit le sem veszi Taehyung-ról. Egy tipikus téglalap mosollyal néz a lányra, akinek azonnal megroggyan a térde a látványra. Mosolyogva rázom meg picit a fejemet, és hogy haladni tudjunk a rendeléssel, megköszörülöm a torkomat, ezzel magamra vonva az elpirult lány figyelmét. Csillogó szemeit rám függeszti, és ha lehet még jobban elpirul a látványomra. -Két Americano-t kérnénk szépen. – villantom felé fogaimat, mire a másik térde is megbillen. Régi szokásunk volt Taehyung-gal, ami úgy tűnik még működik, hogy az ismeretlen lányokat mindig zavarba hoztuk. Mind a ketten tudatában voltunk és még vagyunk is, hogy szerencsére apánktól nem csak az eszünket, de a jóképűségünket is örököltük. Zavartan hátat fordít nekünk, majd három lépés után visszafordul és egy mosoly keretében a füle mögé tűri a haját. A további lépéseket a pultig már úgy teszi meg, hogy közben enyhén rázza felénk a csípőjét, amit mi természetesen végig követünk a szemünkkel. -Jó tudni, hogy ez még működik. – vigyorog rám Taehyung, majd az asztal felett összeérintjük az ökleinket.
Bár külsőleg megváltozott, ugyan olyan, mint mielőtt elment. Még ennyi év után is vele minden ugyan olyan.
Kezeimet az asztal lapjára helyezem, és ujjaimat egymásba fonom. Az előbbi mosoly még ott dereng mindkettőnk szájszegletében, de a pillanat elmúlt, ezért felkészítem a lelkemet, egy komoly beszélgetésre. Taetae megférfiasodott az évek alatt. Fekete haja csintalanul, mégis rendezetten öleli finoman arcát. Sötét szemeiben még ott csillog a huncutság, de az apró ránc szeme sarkában, már a komoly érett férfit tükrözi. Ahogy felém küld egy félénk mosolyt, meglátom orra hegyén az apró anyajegyet, ami pontosan ott van, mint anyjának volt. Barnás szürke öltönye méretre szabva simul szélesedő vállára, hófehér inge pedig pont annyira van kigombolva, hogy sejtetni engedi feszes mellkasát. Tae középiskolásként egy magas, babapocival és pofival rendelkező fiú volt, aki nem igazán foglalkozott a külsejével, mégis már akkor képes volt a mosolyával bárkit elcsábítani. Most hogy odafigyel magára, még több nőt tud majd magába bolondítani. -Miért jöttél vissza? – kérdem, miután megkaptuk a kért kávékat. -Nem kertelsz, bele a közepében. Köszi, jól meg vagyok, a landolás sikeres és zökkenőmentes. -TaeHyung! – emelem meg a hangomat pont annyira, hogy más ne hallja, de ő érezze, itt most komoly beszélgetés lesz – Miért? -Hiányoztál. Mondjuk azt, hogy apa is. Meg a koreai ételek. – húzza félre a szájját. -Ezt te magad se hiszed el, amit mondasz! Évekig még csak azt a kibaszott telefont sem vetted fel, ha hívtalak! Szó nélkül leléptél! – emelkedik tovább a hangom, mire a mellettünk ülő pár kíváncsian felénk tekint. Behunyom a szemem és elszámolok tízig.
Le kell nyugodnom. Sem a hely, sem az idő nem alkalmas a veszekedésre.
-Hoseok. Miért nem tudod elhinni, ha azt mondom, hiányoztál? -Akkor adtál volna magadról életjelet. Vagy legalább felhívtál volna. Egyiket sem tetted. Bűnbánóan lehajtja a fejét, telibe találtam! Tudja, hogy bűnös, és meg akarja úszni, egy bocsánat kéréssel? Nem, azt nem engedem! Évekig szenvedtem, mert nem tudtam róla, hogy él e még. Most rajta a sor! Vezekelnie kell. -Hyung…bocsáss meg. – suttogja. Ismét tizenhatnak néz ki, aki felemeli fejét, és könnyes szemekkel néz rám. Régen ezzel meg tudott hatni, de most nem fog sikerülni. -Nem tudok. Amíg nem mondod el, miért, addig nem tudok megbocsátani. Kitoltom a széket, és keserű ízzel a számban felállok az asztaltól. Egy utolsót még kortyolok a már kihűlt kávéból. -Mennem kell dolgozni. Ha van valami mondandód számomra, itt a telefonszámom, hívj, és megbeszélünk egy időpontot. – csúsztatom az asztal lapján végig a névjegykártyámat. Kínos, hogy a saját testvérem, vérem, nem tudja a számomat, és így kell tudomást szereznie róla. Még utoljára rápillantok mielőtt hátat fordítva neki, elhagyom a kávézót.
Kérlek, hívj mihamarabb.
Jin SunMi:
Rettegve lépek a kapitányság épületében, félve attól, hogy talán azzal fogadnak, újabb áldozatot találtak valamelyik sikátorban. Belépek az ügyeletes tiszt mellett a pult mögé, és az irodákat elválasztó ajtó kilincsére teszem a kezemet. …az Incheon reptéren az ellenőrzések során…
Képtelen vagyok bemenni.
Elengedem a kilincset, és a nadrágomba törlőm izzadt tenyeremet. Bár még alig múlt nyolc óra, de bizakodom, hogy valami csoda folytán, azért nincs felfordulás, mert nincs újabb áldozat, és nem azért, mert még nem találták meg. …a végre hazatérő örököst. Jung Taehyung a Jung kozmetikának második fia több, mint hét év után hazaérkezett Japánból.
Hogy mi?
Visszalépek az ügyeletes mellé, aki a telefonján nézi a híreket. Pont ebben a pillanatban képek jelennek meg egy ismerős kocka mosolyú férfiról, aki hol a takaró alatt megbújva fényképészkédig, hol kék hajjal pózol az utcán.
Taetae?
-Elnézést, vissza tudnád tekerni a hír elejére? -Te is nagy rajongója van? – pirul el, és pár mozdulattal vissza is csúsztatja a hír elejére.
Rajongó? Instagram sztár? Jung Taehyung? Nem lehet! Ő Kim Taehyung!
-Biztos jól mondják a nevét? Én azt hittem, hogy Kim a vezeték neve? – kérdem a piruló ügyeletest. -Igen, Jung a neve. De pár évvel ezelőtt felvette a Kim nevet. Mindenki azt hitte, hogy azért, mert az apja kitagadta az örökségből, és azért is száműzte őt Japánban. -De miért tagadta volna ki, és miért küldte volna el? Nem értem. – értetlenkedek. A gazdag befolyásos családoknál a kapcsolatokat néha nagyon nehéz követni. -Jin nyomozó, maga semmit nem tud? Jung HoJin-nek két fia van, két asszonytól. – emeli fel a kezét, és ujjaival mutatja a kettőt, de továbbra is kitartja, és úgy magyaráz nekem, mint egy ötévesnek, hogy miért nem ehet három gombóc fagyit ebéd előtt – Jung Hoseok, az első szülött. Az anyukája belehalt a szülésbe. Sajnálatos. De az apja nem tétlenkedett, két éven belül újra nősült és bumm, jött a második fiú TaeHyung. De az égiek valamiért nem szeretik a családot, vagy Jung HoJin előző életében áruló lehetett, mert amikor a kis Tae tizenöt éves volt, egy kisboltban a saját testével védte meg a fiút egy pisztolygolyótól. Szegény asszony, a fia karjai közt hallt meg. De állítólag Tae valami balhéba került, ezért támadták meg, drog vagy tartozás? Senki nem tudja pontosan csak Ő. Egy évre teljesen eltűnt, majd Japánban bukkant fel. Azóta ott éli gazdag és felelőségmentes örökösök életét. -Te ezt honnan…?
YoonGi erről mesélt volna? A történet hasonló. Mégis van egy olyan érzésem, hogy valahol sántít. Szóval, amíg el volt tűnve, akkor járt az iskolámba. Hisz év közben jött, és ahogy érkezett, titokzatosan, úgy is tűnt el.
Szívem összeszorult, ahogy magam előtt újra láttam TaeHyung-ot tizenhat évesen, ahogy kócos hajával, mindig korgó gyomrával, és széles vigyorával, mindenhova követett. Legfőképpen haza, ahol pillanatok alatt megkedvelték egymás anyummal. Pár találkozás után, már anyám fiaként tekintett, a mindig vigyorgó, de boci szemű fiúra.
Akkor tűnt el mellőlem, amikor anyu beteg lett. El se köszönt tőle, és ezért én mindig is haragudtam rá.
Visszafordulok az ajtóhoz, és újra a kilincsre teszem a kezemet, de most nem húzom el, hanem magabiztosan lenyomom, és benyitok az irodákba. Ahogy az asztalok közt a sajátomhoz érek, egy cetlit veszek észre. Nincs rajta név, mégis tudom, hogy ki üzent nekem, hisz csak Ő hív így.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
