I really just..(J-Hope ff)(ÁTÍRÁS ALATT)

10

Jin SunMi:

A földre esve összegömbölyödve próbálom magam védeni a következő rúgásoktól, amik egyenesen a gyomrom felé indulnak. A negyedik rúgás után sikerül elkapnom támadóm lábát, megcsavarom, aminket hatására egyensúlyát vesztve ő is földre kerül. Négykézláb kúszok felé, de sajnos nem ütötte meg magát annyira, hogy lent maradjon a betonon, így pillanatok alatt felpattan, és rúg belém még egyet. Az utolsó rúgása fejbe talál. Érzem ahogy az agyam a koponyámnak csapódik és egy pillanatra elveszítem az eszméletemet. Mire kinyitom a szemem, a maszkos támadó már nincs sehol, lábának zaját sem hallom.

Nagyot nyögve tápászkodom fel, de teljesen kiegyenesedni nem tudok, kezemmel azonnal a bordámhoz kapok.

Telibe talált. Remélem nem tört el.

-Hoseok! - kiálltok fel hangosan és fegyveremet előre rántva azonnal a férfi kocsija felé sietek. Valahol itt kell lennie!

Kérlek! Ad, hogy semmi baja se legyen!

A kocsija melletti oszlopnak támaszkodva kifújom a bent tartott levegőt és a magam elé tartott fegyvert lejjebb engedem az oldalamhoz. Támasztékom hűs felületéhez nyomom magam, miközben az előttem álló autóból egyszerre pattan ki Hoseok és Jimin.

-Jin SunMi! - lép elém Hoseok és fogja meg a karomat- Mi a fene történt veled?

-Jól vannak? Nem támadta meg Önöket senki? - emelem feljebb a lehajtott fejemet és vizsgálom a két aggodalmas arcot - Hála a jó égnek! - nyögők fel fájdalmasan, amikor látom, hogy mind a ketten épségben vannak. Ezek szerint csak én voltam a célpontja a támadónak. Lábaim elgyengülnek és az oszlop mentén lecsúszok a földre.

-Jimin! Azonnal hívj mentőt! -adja ki a parancsot Hoseok, majd leguggol hozzám és tenyerét az arcomra simítja. Önkéntelenük hajtom fejemet meleg tenyerébe lehunyt szemekkel.

-Nem kell mentő. Csak pár percet kérek. Utána jobban leszek. - szorítok erősebben a bordámra.

-Akkor legalább egy orvos hadd lássa el a sebeit. - hátra fordulva hallom, ahogy suttogva adja ki az újabb utasítást. - Szólj Min dokinak, hogy jöjjön a lakásomra.

-Ne! Haza akarok menni! - tiltakozom gyenge hangom és ismét a hideg oszlopnak nyomva a hátamat, felállok. Szédülök a fejemet ért ütésektől, de nem akarom, hogy ennél is gyengébben tűnjek előttünk. Hisz elvileg én védelmezem Hoseok-ot.

-Kizárt, hogy egyedül hagyjam ilyen állapotban. Akkor haza visszük és az orvos majd ott ellátja. Jimin! Ülj előre.

Gyengéden átkarol, majd a kocsijához húz. Meleg karjai óvón ölelnek és akaratlanul is megtámaszkodom bennük.

Rég vigyáztak rám, ilyen gondoskodón, hisz mindig a kemény nyomozót kell mutatnom a világ felé, aki egy pillanatra sem inog meg. Mégis a férfi közelében elgyengülök, mind a testem mind szívem ellenszegül agyam parancsának, hogy ellenálljak a férfi vonzásának.

Bőrülésbe süllyedve a fejemet megtámasztom az ablaküvegnek. Bár hamar felveszi az arcom melegét, mégis az a pillanat amikor fájó arcomat neki nyomom és lehűti a kemény felület, megnyugvással tölt el.

Előttem az anyós ülésen Jimin telefonál valami Min doktornak, míg Hoseok mellettem ülve arcomat fürkészi. Muszáj vagyok zavaromban meg köszörülni a torkomat, majd legutálatosabb arckifejezésemmel a férfi felé fordulom.

-Ne bámuljon már annyira!

-Jól van? Nincs szüksége semmire? Kér vizet? Megálljunk egy patikánál?