I really just..(J-Hope ff)(ÁTÍRÁS ALATT)

13

Kim NamJoon

Ez nap kezd egyre furcsább lenni. Az, hogy a fiúkkal összefutottam SunMi-nál, már eléggé sokkoló volt, főleg az, hogy Hoseok is ott volt. És az, hogy ráadásul mindannyian egy elég komoly nyomozás kellős közepébe léptünk bele teli talppal. Egy jó nagy kupac kutyakakába.

Hoseok tánca mindig is lenyűgözött, imádtam, amikor szabadon táncolt, és akkor is, amikor szigorú koreóra tette mindezt.

Közép iskolában, hiába más évfolyamra jártunk, a rap hamar összehozott minket, és nem csak barátokká, hanem testvérekké is váltunk nagyon rövid idő alatt. A dalszöveg írás, a mi kis bandánkban YoonGi és az én feladatom volt, de Hoseok is hamar bele tanult, és igen kiváló dalokat sikerült összehoznia. Irigykedtünk rá, hisz nem elég, hogy gazdag családból származott, de nagyon sok mindenhez értett, mint tánc, dalszöveg írás, rap és éneklés. Ő volt a tökéletes köztünk. Mi mégis, ha titkon sárgultunk az irigység miatt, sosem mutattuk ezt felé.
Boldogok voltunk azokban az években, a csapatunk folyamatosan bővült és egyre több testvérünk lett. A legkisebb JungKook és a legidősebb, aki ugyan, már nem járt velünk egy iskolába, mert végzett, de ennek ellenére mindig velünk volt SeokJin. Úgy számoltuk, ha mindannyian végeztünk, alapítunk egy bandát.
De a sötét felhők hamar eltakarták az álmaink ragyogását. Elsőként Hopie-t ragadta ki, akinek mindenről le kellett mondania, hogy tovább vigye apja cégét. És ha ez nem lett volna elég, egy támadás során, még abban az évben, amikor belekényszerítették abba a székbe, édesanyját megölték egy egyszerű vásárlás során.
Én akkor döntöttem el, hogy feladom az álmaimat és rendőr leszek.

Hoseok tánca, meglepett. Nem is gondoltam volna, hogy még ennyire tisztán emlékszik a mozdulatokra, és bár nem láthattam a maszk miatt, tudtam, hogy közben énekeli a dalt.
Húsz éves lehetett, én meg éppen hogy csak magamra ölthettem a járőr egyenruhát. Bár szolgálaton kívül voltam már, mégis imádtam azt a fekete inget, és a hozzá tartozó nadrágot. A fényesre csiszolt jelvényem miatt barátaim mindig cikiztek, de én büszkén domborítottam ki a mellkasomat, és nem törődtem a fricskázásukkal.
Hopie-val csak egy gyors találkára volt időnk, így megálltuk egy közeli vegyes kereskedésnél, hogy pár perc alatt befalt ramen mellett, az elmúlt pár hét eseményeit megvitassuk. Hoseok már akkoriban is álcázta magát, hogy ne ismerjék fel, így minden találkozásunkkor feketébe volt öltözve, és maszkot is hordott. Néha, még egy kis „menő” sminket is feltett, hogy még jobban elfedje a rá jellemző vonásokat.
-A kocsiban megvárlak. – intettem a kiszálló magas fiúnak, aki zsebre tett kezekkel, mint egy igazi rosszban sántikáló fiatal férfi, belépett a boltba. Egy ideig csak magam elé meredtem, és ujjaimmal a kormányon doboltam. Egy újabb dalszövegen gondolkodtam, amit talán sikerül, egy kisebb kiadónak eladni. Azért, mert más pályára léptem, még a dalszöveg írást nem hagytam abba. Néha sikerült egy-két darabot eladnom, de csak azokat vették meg, amik éppen aktuális tinglitangli sztárocskák el tudták énekelgetni. A komolyabb hangvételű, figyelem felhívó dalaim senkinek nem kellettek.
Hangos csörömpölésre leszek figyelmes, ami a bolt belsejéből halasztódik ki. Azonnal kivágom az ajtót, és miközben a bejárat felé igyekszem, látom, ahogy Hoseok egy idősebb férfival verekszik, és nyerésre áll. Pisztolyomat előre tartva rontok be az üzletbe, miközben barátom lihegve a talpával tartja lent az elég komolyan elpáholt bűzös embert.
A férfi próbál szabadulni Hoseok talpa alól, és kezével a közelében lévő kés után kinyúlni de én azonnal felé fordítom fegyverem csövét, és felszólítom.
-Állj! Rendőrség! – testvéremre pillantok, akinek széles mosolyát egy apró vércsík rondítja el. -Hopie, a maszkod? – feleszmélve, hogy lebukhat, kapucniját azonnal a fejére húzza és gyors léptekkel elindul kifelé. De mielőtt kimenne, hátra fordul és állával a kis raktár helység felé bök.
-Bent van egy kislány. Szerintem meg akarta erőszakolni. – azonnal arra felé nézek amerre mutatott, majd vissza rá, de már csak a csilingelő ajtót hallom, ahogy kilép rajta. Biztos vagyok benne, hogy ma már nem látom többet.
Ebben a pillanatban lép ki egy alig tizennyolc éves kislány, zavart tekintettel, megtépázott ruhákkal. Rémülten mér végig engem, majd a pisztoly csőve mentén a földön fekvő férfira vezeti tekintettét. Az ajtófélfába kapaszkodik, és látom rajta, hogy az ájulás kerülgeti.
-Minden rendben van már! Nem eshet bántódása. – egy halvány mosoly kíséretében biccent egyet, majd a szeme fennakad és teste elernyedten zuhanni kezd a padló felé. Azonnal felé ugrom és még időben elkapom aprócska, törékeny karját, és húzom magam felé, ezzel megakadályozva, hogy még több sérülést szenvedjen az esés következtében.