Folyékony Valóság - Percy Jackson fanfiction /Befejezett/

I. Noah

Oké, nem gáz, minden rendben lesz. Igaz? Úgy értem mi rossz történhetne? Lehet dugóba került. Nem, várjunk, az nem játszik, hisz a koliban lakunk. Oké, nem baj, lehet éppen mosdóban van. IGEN! EZ az, beragadt a mosdóba! Tipikus, és igazából nem is ez lenne az első eset. Viszont, ha beragadt volna, akkor már felhívott volna, hogy szedjem ki onnan.
Az egész évfolyam rá vár, hogy végre elkezdődhessen a Képességválasztó Ceremónia. De már nem fognak sokáig várni...
AGGGHHHH, ROSE ANNYIRA KI FOGLAK NYÍRNI, HA LEKÉSED A SAJÁT CEREMÓNIÁDAT!!
Valójában az enyémet is, mivel, mint jóbarát, nyilván vagyok olyan hülye, hogy a többiekkel ellentétben megvárjam...

- Hé Noah, hol van már Rose? - suttogta a fülembe az egyik osztálytársam.
- Még szarakszik a mosdóban - fordultam hátra - ...szó szerint. Megyek megnézem, hogy él-e még - azzal megindultam a Ceremóniateremmel ellenkező irányba.

Próbáltam hangtalanul felszaladni a lépcsőkön nehogy a tanárok észrevegyék a kis magánakciómat. Amint felértem a tetejére, rögtön az ajtóhoz szaladtam, és konkrétan majdnem kirántottam a helyéről, olyan erővel nyitottam ki.

- ÁÚ! - Csak ennyit hallottam a másik oldaláról, majd egy nagy puffanást.
Rögtön tudtam kihez tartozott a hang.
- Normális vagy!? - pillantott fel rám egy igen mérges Rose, pirosas púppal a fején.
- Normális? Én? Ezt inkább nekem kéne kérdeznem te tökkel ütött. Tudod mennyi az idő? - mutattam a nem létező órámra a csuklómon.
- Jaj menj már, nem mintha pontosan kezdődne! - kászálódott fel a földről a fejét dörzsölgetve.
Pontosabban a púpját, ami egyre pirosabb és pirosabb lett.
Elég viccesen nézett ki. De hát mikor nem?
- Igenis pontosan kezdődik, mert ez a rohadt Akadémia! Ők nem hozzád igazodnak!
- Milyen szép is lenne! Képzeld csak el...
- Nem képzelek el semmit! - vágtam a szavába - Tudod nagyon jól, mennyire fontos ez a mai nap és mégis képes voltál elaludni!
- Kikérem magamnak, nem aludtam el!
- Akkor mégis mi a jó bánatért lettél csak most készen!?
- Az lényegtelen!
Túlságosan is kerüli a szemkontaktust. Ez egyet jelent: igazam volt. Beragadt valahova.
- Hova? - húztam fel várakozóan a szemöldököm.
- Hogy érted, hogy hova? Nem értelek.
Még mindig kerüli a tekintetem. Annyira tipikus.
- AGH, tök mindegy, később majd elmondod. Most viszont villámgyorsan húzd lefelé a segged, és az ég szerelmére, most az egyszer, próbálj meg nem jelenetet rendezni amíg odaérünk a székeinkhez! - nyitom ki előtte az ajtót.
Valószínűleg az arcomról lerít, mennyire kétségbe voltam esve.
- Nem is szoktam jelenetet rendezni - morogta az orra alatt miközben elment mellettem.

De hát az életben semmi sem egyszerű, ha Rose-ról van szó. Miért is lenne? Sőt, már csodálkoztam volna, ha gond nélkül eljutunk az ülőhelyeinkhez. Mert persze, hogy kiszúrt minket egy tanár, és NANÁ, hogy drága Rose meg leáll vele veszekedni. Ó, a legjobb??? Hát persze, hogy az egész suli felfigyelt arra, amikor elkezdtek kiabálni egymással.

- Kisasszony, maga hihetetlen! Az élete legfontosabb napján is képes elaludni! Az egy dolog, hogy az óráimról késik, na de a Ceremóniáról!? Ez már megbocsájthatatlan!
- Hányszor kell még elmondanom önnek, HOGY NEM ALUDTAM EL!?
- Az teljes mértékben lényegtelen jelen helyzetben, hogy miért, DE IGENIS KÉSETT. Magával együtt fiatalember! - mutatott rám csontos ujjával. - Tudnak maguk órát olvasni?
- És ha azt mondom, nem? - húzta fel dacosan az állát Rose.
Oké, most temessetek el. Nem érdekel hova, de kérlek föld, nyelj el! Az egész iskola, még az igazgató és az igazgatóhelyettesek is minket figyeltek.
- Na de kisasszony! Mi ez a hangnem!? - kapott mellkasához Mrs. Navers.
- Egyébként is, nem hallott még arról, hogy az idő relatív? - fonta karját keresztbe mellkasa előtt Rose, mintha valami nagyon okosat mondott volna.
Ajaj, ne, ne, ne. Be ne dobja azt a mondatot! Mert akkor először kinyírom, és csak aztán süllyedek el.
- Szóval, valójában maguk voltak itt korán, tehát én és Noah - mutatott rám - vagyunk pontosak.
Kész, ennyi, megfojtom. Ez már biztos. Nem most, most túl sok a szemtanú.
A fejem valószínűleg úgy nézhetett ki, mint egy pávián hátsó fele, úgy égett a kínos szituációtól. Mrs. Naversre pillantottam, és tisztán láttam, hogy az ő feje is hasonló színben pompázik, mint az enyém, csakhogy az övé éppenséggel robbanni készült. Ez volt a tökéletes alkalom, hogy közbelépjek, mielőtt még rosszabbra fordul a helyzet, köszönhetően drága Rose-nak.
- Elnézést kérünk, tanárnő! - szólaltam meg gyorsan, mert láttam, barátnőm épp újból nyitotta volna a száját. - És elnézést kérünk mindenkitől a teremben emiatt a szörnyű hiba miatt!
- Hiba, mégis milyen hib...!? - kezdett el méltatlankodni Rose, de egy gyors pillantással bekussoltattam.
Szerintem érezte, hogy ezután, ha vége és lefolyik a ceremónia, tutira kinyírom.
- Borzasztóan sajnáljuk, hogy ilyen tiszteletlen módon félbeszakítottuk a mondandóját igazgató úr...
- Ne aggódjon, Mr. Collins, nem szakítottak meg semmit. Még. Viszont, ha kérhetném, ne húzzuk tovább az időt lényegtelen vitákkal úgyhogy kérem - biccentett fejével a székeink felé - , foglaljanak helyet. Mrs. Navers, kérem ne vesztegessük az időt - mosolygott az idős tanárnő irányába.
- Természetesen, igazgató úr - fordult sarkon és sietett vissza a helye felé Mrs. Navers.  
Esküszöm még egy kis pírt is láttam az arcán.