Folyékony Valóság - Percy Jackson fanfiction /Befejezett/

LXXXII. Rose

Azt hittem, hogy a skorpió próbája nem tud majd kifogni rajtam, hiszen pontosan tudtam, mire számíthatok... Legalábbis így indultam neki...
Mint közben kiderült, semmi sem úgy alakult, ahogyan azt én elgondoltam, ugyanis a tervem az volt, hogy szimplán csak végigrohanok a vörös úton, nem is törődve a körém táruló látvánnyal, így kicselezve ezt az egész próbát. Azt hittem, hogy Kadent és magamat fogom majd látni, ahogy boldogan sétálunk mondjuk egy tengerparti naplementében, vagy valami hasonló... De ehelyett, egy ismeretlen panelház bejáratánál találtam magamat, amely mélyen a belvárosban helyezkedett el. Mellettem az emberek úgy sétáltak el, mintha nem is vettek volna emberszámba. A munkából hazasietők nagy része épphogy az utolsó pillanatban lépett el előlem, nehogy belém jöjjön, szóval biztos valami oszlopnak vagy tűzcsapnak hihettek, ami már vagy ezer éve ott áll... Hát nagyon kedves...
A vörös út helyett, most egy halványan világító csík mutatta a helyes irányt, mely a szürkületben igen vészjóslóan festett. Elindultam hát befelé a lépcsőházba, miközben azon járt az agyam, hogy mégis kinek a vágyát élhetem éppen át, hiszen az biztos, hogy ez nem az enyém. Azon gondolkoztam, hogy a skorpió valamit félrekalibrálhatott és nem is a nekem megfelelő helyszínre küldött, hiszen semmi sem volt ismerős abból, amit láttam.
Miközben haladtam egyre följebb a lépcsőkön, úgy kezdtem egyre magabiztosabbá is válni, hiszen így pofonegyszerű lesz teljesíteni ezt a próbát, ha semmi sem fűz a látottakhoz. Így legalább még motivációm sem lesz ahhoz, hogy megálljak és csodálva csorgassam a nyálamat valami irreálisan tökéletes tengerparti jelenetre, melyben én és Kaden vagyunk a főszereplők.
A legfelső emeletre érve, egy számnélküli bejárati ajtóval találtam szemben magamat, melyen csak egyetlen név állt: „Davis". Ezen a ponton egy kicsit megremegtem, hiszen eddig a látottakból semmi sem volt köthető hozzám, de az ajtón most mégis az én családnevem díszelgett.
Mivel az utat jelző csík a küszöb feletti kis résen keresztül, az ajtón túlra vezetett, így nem volt más választásom, minthogy bemenjek rajta. Elűztem a bennem keringő baljós gondolataimat, hiszen egy vágy keltette látomásban azt kéne látnia mindenkinek, ami jobb kedvre deríti, tehát semmi okom az aggodalmaskodásra. Ugye...?
Nagy lendülettel és egy nyugodt mosollyal az arcomon nyomtam le a kilincset, majd nyitottam ki az ajtót... vagyis csak nyitottam VOLNA ki az ajtót, ha nem lett volna bezárva... Na azért itt egy kicsit megsértődtem arra az ajtóra és mitagadás, kétségbe is estem egy pöppet, hiszen ha nem tudok átmenni az ajtón, akkor nem tudom teljesíteni a próbát sem és mindenki miattam fog elbukni...
Éppen nagyban egy pótkulcs után kezdtem kutakodni a lábtörlő alatt, mikor az ajtó egy halk kattanással kitárult, és egy szőke, kék szemű nő dugta ki rajta a fejét. Hosszú haja laza kontyba volt fogva a feje tetején, néhány tincset szabadon hagyva, melyek az arca előtt hullámoztak. Egy kék farmernadrágot és egy sárga rövidujjú pólót viselt, mely fölött egy fehér kötény díszelgett.

-Hahó? Van itt vala... - szólalt meg, majd mikor lenézett a lábtörlőhöz, elakadt a szava, és kedvesen elmosolyodott. - Rose, drágám! Már megint elhagytad a kulcsodat? Miért nem kopogtál? - csóválta a fejét. - Ha a pótkulcsot keresed, akkor legközelebb inkább abban a kaspóban próbálkozz - mutatott nevetve az ajtó mellett álló hatalmas növényre, amit biztosra veszek, hogy az előbb még nem volt ott. - El is felejtetted, hogy pont te javasoltad, hogy ne tegyük annyira egyértelmű helyre? - folytatta a nő, majd felém nyújtotta a kezét, melyet tétovázva ugyan, de elfogadtam. Mindeközben erre az egész jelenségre én csak bambán tátottam a számat, mire a velem nagyjából egymagasságú nő aggódva tanulmányozni kezdte az arcomat. - Mi történt a suliban? Ugye minden rendben? Olyan sápadt vagy! - vezette homlokomra a tenyerét.
- I...igen. Jól vagyok... Anya...? - bólintottam bizonytalanul, ugyanis úgy éreztem, nem tudom rendesen megtartani magamat és a lábaim mindjárt felmondják a szolgálatot.
-Rendben, te tudod... De ha bármi van, nekem elmondhatod! - tette gyengéden vállaimra a kezét, majd befelé intett fejével. - De ne ácsorogjunk itt kint! Éppen most lettem készen a vacsorával. A kedvencedet készítettem! - mosolygott, majd bevezetett az ajtón.