Folyékony Valóság - Percy Jackson fanfiction /Befejezett/

XXVII. Rose

Hasogató fejfájásra ébredtem és ahogy körülnéztem hirtelen nem tudtam hová kerültem. Körülöttem mindenhol ágyak sorakoztak és mindenféle gyógyfű illata járta át a levegőt. Egyszer csak belém nyilalt a felismerés, (ami nem segített a fejfájásomon) hogy a Félvér táborban vagyok és ez itt a gyengélkedő. Már csak azt kéne megtudnom, hogy miért is kerültem ide. Tudtommal nem történt semmi különös tegnap. Csak ott ültünk a tábortűz körül és már úgy tűnt, hogy nem utál mindenki a táborban. Kadennel vitatkoztam valamin, aztán... aztán pedig... Mi is történt aztán...?
Próbáltam visszaemlékezni az utána következő percekre, de csak mégnagyobb fejfájás lett az eredménye. Egészen hasonló, mint amit még az Akadémián a díszvacsorán éreztem attól az idióta tortától.
Lassan felkecmeregtem az ágyamból és kissé megszeppenve vettem észre, hogy a mellettem lévő ágyban valaki olvas... Én meg azt hittem, hogy egyedül vagyok. Még jó, hogy csak magamban gondolkoztam és nem pedig beszéltem... vagyis azt hiszem nem mondtam ki hangosan a gondolataimat.

-Látom már jobban vagy. – szólított meg a mellettem fekvő és letette a könyvét.
Mintha már láttam volna ezt a csajt valahol, de vajon hol? Egyáltalán nem emlékszem rá a táborból, pedig egy ekkora vörös hajkoronát nehezen felejt el az ember.
-Ömm... igen azt hiszem... Mi történt pontosan? – vakartam meg a homlokom zavartan.
-Egyáltalán nem emlékszel rá? – tátotta el a száját a lány.
-Nem...? – vontam kétségbe saját magamat.
-Röviden annyi történt, hogy mondtam egy jóslatot és valamilyen oknál fogva te is velem együtt mondtad a sorokat, amiről fogalmam sem volt, hogy lehetséges, ugyanis elviekben erre csak egy orákulum lenne képes. Általában nem vesztem el az eszméletemet de úgy tűnik ez közel sem volt általános helyzet, tekintve téged. – darálta le az egészet néhány másodperc alatt. Mostmár egyre biztosabb voltam benne, hogy mi már találkoztunk valahol, ugyanis nagyon ismerős nekem ez a beszédstílus.
-Aha. – nyögtem ki végül – Szóval akkor nálad ez mindennapos, hogy mindenféle jóslatokat mondogatsz, aztán mész a dolgodra, mintha mi sem történt volna? És erre pontosan hogyan is vagy képes? Milyen rák is vagy te? – ráncoltam össze a homlokom.
-Nem rák, hanem orákulum. És mindez úgy lehetséges, hogy egy ősi szellem költözött a testembe... vagyis valami ilyesmi. Én sem értem teljesen.
-Szóval akkor engem is megszállt valami?
-Nem, te teljesen rendben vagy. Éppen ezért is olyan érdekes az egész. – pattant fel az ágyáról és a hóna alá csapta a könyvét, amin az állt, hogy: A festmények árnyékolása.
Abban a pillanatban csapott arcba a felismerés, hogy miért volt ilyen ismerős.
-Te nem Rebeka Elizabeth Dare vagy? Tudod néhány évvel ezelőtt együtt voltunk abban a festő táborban! – lelkesültem fel – Mégis hogy kerültél te ide? Te is félisten vagy? És akkor már tudtad, amikor velem találkoztál? – soroltam a kérdéseimet.
-Nyugi van Rose, én is emlékszem rád. De a nevem nem Rebeka Elizabeth Dare, hanem Rachel Elizabeth Dare. De legalább több mint a 30%-ára emlékeztél. – nevette el magát – És, hogy gyorsan válaszoljak a kérdéseidre: Egyik félvér barátom által; nem; mivel az előző is nem ezért ez is nem. – indult meg a kijárat felé. – Gyere, gondolom nem akarsz egész végig itt tanyázni.
-De, persze megyek. – indultam meg kissé lassan, ugyanis arra próbáltam visszaemlékezni, hogy melyik kérdéseimre is válaszolt, ugyanis már fogalmam sem volt, hogy mit kérdeztem. – Szóval akkor te főállású jósnő vagy itt? – értem mellé.
-Valami olyasmi, igen. – tűrt egy vörös fürtöt a füle mögé. – Hihetetlen, hogy milyen kicsi a világ! Annyi ember közül, pont veled raktak párba azon a táboron és annyi ember közül, pont te estél be a táborba a barátaiddal tegnap hajnalban. Mi ez ha nem a sors?
-Az biztos, hogy eléggé hihetetlen. – mosolyogtam -...Egyébként te emlékszel bármire is a tegnap estéből? – kérdeztem rá kis tétovázás után.
-Sajnos ilyenkor nekem is kihagy az agyam, mert Delphi szelleme átmenetlileg átveszi az irányítást. De majd meg kell kérdeznem Kheirónt, ő mindig mindenre szó szerint emlékszik. Ha gondolod velem jöhetsz!
-Rendben, úgyis beszélnem kell Noah-val. – fordultam a Nagyház irányába.
-Ömm... Rose! Kheirón erre van. – mutatott Rachel az ellenkező irányba – Szerda hajnalban edzést tart a Hermész kölyköknek.
-Hajnalban? De hiszen hétágra süt a nap! – mutattam az égre.
-Igaz, de csak azért látod így, mert a tábor körüli mágia sokkal kedvezőbbé teszi az időjárási viszontagságokat, így ha a Nap már valamennyire felkelt, akkor itt a táborban szinte teljes világosság van.
-Hogy lehet így normálisan aludni? – akadtam ki.
-Mindenki megtanulta, hogyan zárja ki a fényt a szobájából. És mellesleg egy félvérnek a napsütésnél akad nagyobb gondja is. – fordult meg Rachel, Kheirón irányába – Akkor jössz?
-Talán inkább majd később megkérdezem, hogy mi történt pontosan. Először meg kell néznem, hogy mi van a többiekkel. Biztos nagyon aggódnak. – mutattam a Nagyházra.
-Az egyik barátod, azt hiszem Noah-nak hívják, nagyon be akart jönni hozzád még tegnap este, de Nate mondta neki, hogy inkább pihenje ki a sokkot és ne erőltesse meg magát, ezért ő jött be és nézett meg, hogy hogy vagy. Pont akkor érkezett meg a gyengélkedőre, amikor magamhoz tértem. Kicsit furcsálltuk is, hogy Nate ennyire kedves valakihez, hogy még megnézi helyette a barátját is a gyengélkedőn, ugyanis Nate-ről tudni kell, ha nem indokolt, akkor általában nem tesz random szívességeket senkinek. Nagyon kedves személyisége van, de általában ritkán mutatja, viszont mostanában folyamatosan mosolyog és ettől a hideg ráz, mintha kicserélték volna... Na mindegy is, ki lát bele egy fiú fejébe, nem igaz? Mindegyik furcsán gondolkozik...
Egyébként már akkor elmentem volna a gyengélkedőről, amikor magamhoz tértem, de az Apollósok ragaszkodtak hozzá, hogy maradjak ott éjszakára. Utálom amikor ezt csinálják. Mindent túlaggódnak. – hadart el megint egy csomó információt Rachel.
-Ezt nem hiszem el, ez most komoly!? – estem kétségbe.
-Ugye? Hiába mondtam nekik, hogy semmi bajom és, hogy már megszoktam a jóslással járó rosszulléteket, csak azért sem engedtek el.
-Nem arra értettem. Noah sokkot kapott? – rémültem meg. Vajon mi történhetett este?
-Jaa... hát igen, de Nate szerint csak egy nagyon enyhét és pár perc múlva rendbejött, csak nagyon kimerült. – nyugtatott meg valamennyire a lány.
-Oké, azért mindenképpen meg kell néznem, hogy mi a helyzet vele. Köszi az infókat! – indultam el a Nagyház felé, szinte futó lépésekkel.
Nem elég, hogy nem emlékszem a tegnap estére, még Noah is rosszul lett miattam. Igaz, hogy nem tehetek róla, de akkor is hibásnak érzem magam.

Amikor odaértem a Nagyház bejáratához, vettem egy nagy levegőt és benyitottam. Éppen mentem volna a folyosóra, ahonnan a szobánk is nyílik, amikor egy halk horkantást hallottam a nappali felől, amibe eddig még csak bekukkantani mertem, ugyanis nem akartam az életem hátralévő részében delfinként élni egy akváriumban.
Csendesen benéztem a helyiségbe, és az egyik karosszékben Noah-t láttam, ahogy békésen alszik, jól bebugyolálva. A mellé tolt fotelben, pedig Nate aludt, szintén jól betakarózva. Éppen azon gondolkoztam, hogy erről valahogy kéne csinálni egy fényképet, ugyanis úgy néztek ki, mint két jól összetekert palacsinta fejekkel. Elmosolyodtam a gondolatra és próbáltam hangtalanul becsukni magam mögött a nappali ajtaját, ami sikerült volna, ha Nate nem horkant egyet hirtelenjében és nem verem be a fejem az ajtófélfába az ijedségtől.
Bosszúsan vakargattam a homlokomat, miközben meggyőződtem róla, hogy nem keltettem fel egyiküket sem azzal, hogy nekiugrottam egy fadarabnak. Szerencsére Noah mit sem vett észre az egészből és aludt tovább, Nate viszont mocorogni kezdett, de hála égnek csak alvó pozíciót változtatott.
De ha az előbb csak egy kicsit is szerettem volna róluk csinálni egy fényképet, akkor most a lehető legjobban akartam csinálni róluk egy fényképet. Nate ugyanis pont úgy dőlt jobbra, hogy Noah vállához ért a feje, Noah pedig ráhajtotta Nate fejére a sajátját. Azt hittem ott azonnal sikoltozni kezdek a „fangirl” énemet előkapva, de uralkodtam magamon és szépen csendben (bármilyen nehéz is volt) ott hagytam őket és néma öröm tánccal, na meg persze néhány levegőbe boxolással a szobánk felé szökdeltem.