Folyékony Valóság - Percy Jackson fanfiction /Befejezett/

VIII. Noah

Amint lenyeltem a tortát, hirtelen egy tisztáson találtam magam egy erdő közepén.
Meglepően nyugodt voltam annak ellenére, hogy azt sem tudtam hol vagyok (mondjuk azért az is besegített, hogy tudtam, ez csak egy látomás). Körbenéztem a vadvirágokkal övezett mezőn, és kedvem támadt volna lefeküdni a magas fűbe, pihenni egy kicsit.
Úgy döntöttem, mivel csak pár másodpercig tart a torta hatása, ezért kihasználom az időt, és inkább körülnézek. Elindultam jobbra, a tisztás vége felé, de alig léptem párat, megbotlottam valamiben és hasra estem. Ahogy felnéztem, láttam, hogy egy körülbelül velem egykorú srác ül a magas fűben és mérgesen néz vissza rám. Egy narancssárga pólót viselt, felette egy fekete bőrdzsekivel és egy világos szaggatott farmerrel. A szemében mintha viharok játszódtak volna, nem lehetett megállapítani, hogy kék, zöld, barna, vagy szürke színűek. Éppen bocsánatot akartam kérni, amiért átestem rajta, amikor egy fekete villanást láttam, és hirtelen az iskolánk előtt találtam magamat.

Nem értettem, hogyan kerültem oda, de azt tudtam, hogy nagyon nem akartam ott lenni.
Az ég felvette a vörös, a szürke, és a narancs minden árnyalatát egyszerre, ezzel nyomasztó hatást keltve bennem. Az iskola felé kezdtem el sétálni, de egy nagy földrengés ledöntött a lábamról, és megint hasra estem. Épphogy felálltam, amikor egy tégla suhant el a fejem mellett. Rákaptam a fejem az Akadémia épületére, és csak annyit láttam, hogy szépen lassan darabraira hullik. A tető darabokban vált le és tűnt el a sötét felhők között, a téglák egyesével repültek minden irányba, halálos sebességgel, így gyorsan hasra vetettem magamat, (most már direkt) és azt vártam, hogy végre vége legyen. Egy hatalmas villámlást követően síri csend telepedett az egész területre, és a hatalmas várszerű építménynek nyoma veszett. Felálltam és elkezdtem rohanni az iskolám hűlt helye felé, de nem hallottam sem a lépéseimet, sem pedig a lihegésemet. Mintha egy lenémított filmbe kerültem volna. Sötétség telepedett a környezetemre.
Nem értettem, hogy miért tart még mindig a torta illúziója és, hogy miért kerültem a szép tisztásról a pusztuló iskolám elé.
Lehet, hogy ez csak a felsőbb évesek műve, és belekevertek valamit a tortába?
Vajon a többiek is hasonló szörnyűségeket látnak?
Próbáltam koncentrálni, hogy kiszabaduljak ebből az illúzióból, de olyan érzés volt, mintha valami fogva tartana, és nem engedne ki.
Elértem azt a helyet, ahol egykor még az iskola állt, de semmit sem láttam a helyén. Csak a megfeketedett föld tátongott előttem üresen. Letérdeltem, hogy megérintsem, de pont ott, ahová a kezemet raktam volna, felvillant egy fehér fény, és egy áttetsző pillangó emelkedett ki a földből. Felém kezdett szállni, és amikor már csak egy hajszál választotta el a kezemtől, egy hatalmas hullám elsodort onnan. Nem tudtam, honnan jött az a sok víz, de könnyedén maga alá gyűrt. Pánikszerűen kapkodtam levegőért, nem tudtam, hogy merre van a fölfelé, és merre van a lefelé. Minden irányba tökéletes sötétség uralkodott, és hiába engedtem ki a levegőt a számon, egyszerűen nem képződtek buborékok a víz alatt. Megpróbálkoztam az úszással, de olyan volt, mintha egyhelyben kapálóznék. Pont elfogyott az összes levegőm, és kezdtem szédülni, amikor hirtelen a súlytalanságból, egyszer csak zuhanni kezdtem.
Talpra érkeztem egy sötét teremben, ami valamiért nagyon ismerősnek hatott. Körbenéztem, és felismertem, hogy ez az a terem amiben az erőmet kaptam. A közepe felé fordultam, de a Kristály nem volt a helyén, az állvány pedig eldőlve, darabokban feküdt a földön. Gyorsan hátra pillantottam, és láttam egy fekete alakot, ahogy kisurran a hatalmas kapukon, és becsapja maga mögött az ajtókat, ezzel tökéletes sötétséget bocsátva a teremre.
Újra sötétben voltam, nem láttam semmit, de éreztem, ahogy a hideg végigjárja a testemet, és beveszi magát a bőröm alá. Úgy éreztem, hogy egy jelentéktelen kis porszem vagyok a világgal szemben, hogy én nem számítok semmit, hogy nekem nem jár boldogság. Hogy örök életemre egyedül maradok ebben a sötét szobában, és nem lesz senki, aki szeressen, vagy akit én szerethetnék. Összekuporodtam a hideg padlón, és éreztem, ahogy egy könnycsepp csordul végig az arcomon.