Folyékony Valóság - Percy Jackson fanfiction /Befejezett/

VI. Rose

A prófécia után, csak néztünk magunk elé, és próbáltuk emészteni a hallottakat. Egy jó darabig egyikünk sem találta a hangját, és nyomasztó csönd telepedett a szobára.

- Remélem érzik a helyzet fontosságát - zökkentett ki az igazgató - A maguk, és más biztonsága érdekében különórákat fogok adni, amin megtanulják kordában tartani az erejüket és megvédeni magukat. Nagyon fontos továbbá, hogy amit az imént hallottak, arról senkinek egy szót se szóljanak, ugyanis csak pánikot fognak előidézn...
- Tehát, hadd foglaljam össze - vágtam az igazgató szavába, majd vettem egy nagy levegőt, és rákezdtem: - Egy infantilis volt diák, akit kirúgtak, mert veszélyt jelentett a többi tanulóra nézve, írt egy jóslatot, ami nem száz százalékosan biztos, mert a jövő alapjáraton kiszámíthatatlan, de hát, mit nekünk az! Szóval van ez a versike, ami elvileg, feltételezhetően rólunk szól és arról, hogy hogyan fogjuk felforgatni a dolgokat. Arról nem is beszélve, hogy senki sem tudja teljesen értelmezni, még az Igazgató úr sem, hogy pontosan mi a fenét jelenthet! Szóval annak érdekében, hogy az erőink, amik elméletben együtt használva megállíthatatlanok, ne szabaduljanak el, különórákat fog nekünk adni.

Mindketten csöndben ültek, és mélyen a gondolataikba voltak merülve, mintha próbálnának hibát keresni abban, amit az előbb mondtam. Na nem mintha lenne benne.

- ...És én még azt hittem, hogy holnap reggelig fog tartani, mire mindent újra elmagyarázok - szólalt meg barátom.
- Komolyan? Ennyi, Noah? Ez volt az első dolog, ami eszedbe jutott? - néztem rá felhúzott szemöldökkel.
- Ömm...azt hiszem? - kérdőjelezte meg inkább önmagát, mintsem engem. Na most akkor ki nem figyel? - Nagyon gyorsan ledaráltad a lényeget, alig kapok levegőt...
- Hát, Miss Davis, röviden ennyi - szólalt meg az igazgató is.
- Értem. Tehát, ha jól értelmezem a dolgokat, mi ketten Noah-val veszélyesek vagyunk nem csak magunkra, de mindenkire. És ezért szükségünk van...mire is? Külön kurzus? Vagy hívjuk inkább már karanténnak?
- Miért állítod be úgy mintha, egy rossz betegség lenne? - nézett rám Noah.
- Nem is tudom, drága egyetlen értelmes barátom, talán azért, mert karanténba azok az emberek mennek, akiket el kell zárni mivel veszélyesek a többi létező és lélegző dologra körülöttük. Neked nem így van meg a dolog?
- De, de ez most teljesen más! Senki sem megy karanténba. Csak plusz óráink lesznek, amik még a javunkra is válhatnak. Nem kell óriási műanyag gömbben élnünk. Különben is, te voltál az, aki annyira izgatott volt az erejével kapcsolatosan. Inkább örülnöd kéne, hogy hamarabb tanulod meg használni a képességeidet!
- Noah, már képtelen vagyok feljebb húzni a szemöldököm!
- Mi lenne - szólt gyorsan közbe az igazgató, mivel szerintem érezte, hogy bomba fog robbanni, és ő nem akar a közelébe lenni amikor megtörténik -, ha önök most visszavonulnának? Hagyok időt, hogy feldolgozzák és átgondolják a hallottakat. Holnap reggel az első óra előtt jöjjenek ide vissza, és megvitatjuk, hogy hogyan tovább - ajánlotta fel.
Bár nekem kifejezett utasításnak hatott mintsem ajánlatnak.
- Rendben, szerintem is jó ötlet - mormolta mérgesen Noah mellettem.
- Fantasztikus! - csaptam össze a tenyerem, majd felpattantam a székemből - Senki sem bánná, ha Noah ma az én szobámba aludna, igaz? Hogy mindent nyugodtan át tudjunk beszélni - próbáltam megütni hasonló hangszínt, mint az előbb az igazgató.
- Rose, szerintem ezt anélkül is meg tud... - kezdte az ellenkezést barátom, de ujjamat abban a pillanatban emeltem az orra elé, rá sem pillantva.
- Most ne szólj ebbe bele! - mondtam, miközben farkasszemet néztem az előttem ülő férfival.
Próbáltam azt sugallani, hogy ,,Azt ugye ön is belátja, ha nemet mond, levetem magamat a földre és bömbölni kezdek?"
- Rendben, nincs ellenvetésem - adta be a derekát egy sóhaj kíséretével. GYŐZELEEEM! Ezentúl mindenhol ezt fogom használni! - De csak ma, Miss Davis! És csak és kizárólag a körülményekre való tekintettel!
- Persze, persze, megértettük - bólintottam boldogan, majd gyorsan megfordultam, még mielőtt meggondolná magát és megragadtam a mellettem még mindig szúrós pillantásokat lövő Noah karját, majd kifelé kezdtem húzni az irodából.
Szegény, még mindig nem tette túl magát a tényen, hogy bele lett fojtva a szó mindössze egy kézmozdulattal. Ezért még később kapni fogok, valahogy úgy érzem...