Folyékony Valóság - Percy Jackson fanfiction /Befejezett/

XL. Rose

Már vagy húsz kerek perce azzal bénázok, hogy sikerüljön végre kinyitnom ezt a buta könyvet! Mindent megpróbáltam, ami eszembe jutott: Próbáltam feszegetni kézzel, feszegetni lábbal, feszegetni foggal, rákiabálni, szépen kérni, meggyőzni ész érvekkel, megdörzsölni, hátha úgy működik, mint a csodalámpa... Még a gerincét is megsimogattam, hátha úgy nyílik, mint a Harry Potterben az a kis cuki, szőrös könyv, de persze ezzel sem jártam sikerrel...

-NE MÁR! – vágódtam hanyatt a padlón. – Miért nem akarsz kinyílni? Ha egyébként sem lehet beléd kukkantani, akkor miért kellett elhoznunk Cardon elől? Ennek így semmi értelme! – tártam szét a karomat - Most mit csináljak veled? Válaszolj! – szegeztem szemeimet a fejem felett heverő könyvre, amely némán nézett vissza rám. Úgy nézhettem ki, mint egy őrület szélére került teknősbéka, amelyik a hátára borult, és most nem képes felkelni a kialakuló agyvérzéstől.
-Most egy könyvhöz beszélsz? – állt meg előttem Kaden, aki hírtelen a semmiből került elő.
-Ááá! Kaden! Mi...mióta állsz már ott? – keltem gyorsan fel a földről, ugyanis nem a legelőnyösebb pozíciómban feküdtem előtte...
-Csak néhány perce, - legyintett - nem akartam megzavarni az intenzív csevegéseteket – nézett először rám, majd a könyvre.
-Akkor okoskodj, ha te ki tudod ezt nyitni! – nyomtam a kezébe, majd keresztbe font karokkal vártam, hogy mihez kezd a könyvvel.
-Figyelj! Azt ugye tudod, hogy világít a kő a láncodban? – mutatott a nyakamra.
-Milyen vicces vagy! – pillantottam a láncomra, amely valóban enyhe, lilás fényben úszott. – Szerinted ha tudnám, akkor itt fetrengenék a földön, mint egy rakás szerencsétlenség!? Hát nem, képzeld, nem tudtam! – kaptam ki kezéből a könyvet, majd levetettem magamat az ágyamra. Ezután óvatosan az aranyozott csathoz érintettem a világító láncomat, majd a csat lassan semmivé foszlott. Tátott szájjal néztem a jelenséget, ugyanis nem tudtam elhinni, hogy annyi szerencsétlenkedés után, most végre sikerült kinyitni. Persze azt a kis apróságot inkább elfelejteném, hogy valószínűleg egész végig világított a láncomban lévő kő, amit ha észreveszek, megspórolhatok magamnak egy csomó időt...
-Na? Nyisd ki! – ült le mellém a fiú.
-Jólvan, na! - böktem oldalba. - Csak kiélveztem a pillanatot! – Szép lassan kinyitottam az első oldalnál, amelyre fekete tintával, ugyan olyan jelekkel írtak, mint amilyenekkel a borítót is díszítették. Mondjuk erre számíthattam volna!
-Na, szuper! Ebből egy szót sem lehet érteni! Ezért volt az egész? Egy könyvért, amit még elolvasni sem lehet!? – bosszankodott a mellettem ülő.
-Várj egy kicsit! Mintha ez egy bevezető lenne! – hajoltam közelebb.
-Nekem ezek csak szimbólumok. Pont úgy, mint a hieroglifák, csak azzal az apró különbséggel, hogy azokat el tudom olvasni...
-Hát... a könyv borítóján lévő írást én is el tudtam olvasni – néztem rá.
-Komolyan? Hogyhogy?
-Nem tudom pontosan, de mintha megérezném, hogy melyik jel mit jelent.
-És ezt is érted, ami ide van írva? Mert ez itt nem csak néhány jel, hanem egy összefüggő szöveg, amennyire én látom.
-Még nem tudom, várj egy kicsit! – Jobban szemügyre vettem a lapot. Végigfutottam a sorokon és egyesével a jeleken. Felismertem a megegyező, és a hasonlóan kinéző szimbólumokat, majd a külön gondolatokat jelző üres sorokat. Ahogy egyre tovább tanulmányoztam az oldalt, annál inkább kezdtek világossá válni a szimbólumok jelentései. – Ez itt egy bevezetés, jobban mondva egy eligazítás. Olyasmi, mint egy kezdetleges tartalomjegyzék, csak nincsenek oldalszámok rendelve a témákhoz, amik csak ömlesztve vannak ráírva a papírra - magyaráztam Kadennek.
-Oké, meggyőztél! És milyen témákról van benne szó? – ült közelebb hozzám.
-Hát... – pirultam el egy kicsit. – Nem tudom még száz százalékosan, de mintha lenne itt valami olyasmi rögtön az elején, hogy „A Kristályok származása".
-Kristályok? Nem csak egy Kristály van?
-Tudomásom szerint csak egy. De inkább nézzük meg, mintsem, hogy itt találgassunk! – lapoztam jópárat előre, ugyanis az a bizonyos „tartalomjegyzék" elég sok helyet foglalt el, még így ömlesztve is. A tizedik oldalon, végre valami érdemleges információt is kaptunk, egy kis plusszal, ugyanis itt már nem csak az ismeretlen jelekkel írott szöveg, hanem néhány rajz is volt lejegyezve. Ahogy jobban megnéztem, egészen apró betűkkel, néhány fordítás is az ismeretlen jelek alkotta szavak fölé volt írva, másszínű tintával.
-Na, végre! Ezt már én is el tudom olvasni! – hajolt közelebb a fiú.
-Az lehet, de csak néhány lényegesebb szó van lefordítva, a legtöbb mondat az eredeti nyelven maradt.
-De jobb, mint a semmi! – kacsintott.
-Persze, ez igaz! De azért én elolvasom az egészet, ha nem haragszol!

Beletelt egy kis időbe, amíg magamban összeraktam a különböző szavak és mondatok jelentését, de Kaden türelmesen ült mellet és addig a rajzokat nézegette, amik mindenféle, megfejtésre váró szöveggel voltak körbeírva.
Miután nagyjából átfuttattam a szöveget az agyamon, hangosan olvasni kezdtem, hogy Kaden is tudja, miről van szó:

Az időszámításunk előtt, mélyen, az ismert világ alatt lelt rá két bátor utazó, az áldott kövekre, kik kezdetben együtt, később külön utakat járva fedezték fel a kövek mágikus képességeit.
Egyikük szíve tiszta volt és nemes, mások segítségére kelt a Kristályból nyert erőt felhasználva, akik egyfajta isteni megváltásként dicsőítették.
A másik azonban önös célokra fordította az általa bírtokolt szent kő erejét, így mérgezve meg saját szívét. Idővel a társa iránt érzett féltékenysége kezdte felemészteni. Nem bírta elviselni a tudatot, hogy rajta kívül más is birtokolja a Kristályok erejét, így egy végzetes napon, Újholdkor, mikor egy pontban találkozott a tegnap, a ma és a holnap, a becstelen lelkű arra használta Kristálya hatalmát, hogy megfossza társát az összes mágikus képességétől, így biztosítva magának az egyedüli hatalmat.
Mikor egy alattomos csellel tőrbe csalta társát és megfosztotta őt minden mágiájától, a szívében rejlő sötétség feketére színezte a birtokában lévő mágikus követ, amely egyetlen képességén kívül minden varázserejét elveszítette. Ezután a fekete Kristály hordozóját, őrületbe hajszolták a kőből eredő sötét sugallatok, melyek a legnagyobb félemeiből táplálkoztak.
Hosszas kínlódás következtében szakadékba vetette magát az elveszett lelkű, hátrahagyva az ördögi képződményt, amelyet az ő sötét gondolatai teremtettek.
Társa, akit megfosztottak mágiájától, az életerejét felhasználva, Teliholdkor, utolsó leheletével száműzte az átkos Kristályt a csillagok közé, hogy többé senki ne foszthassa meg az arra érdemeseket, különleges adottságaiktól, s meghagyta hű követőinek, hogy őrizzék a tiszta Kristályt és ne hagyják, hogy ugyan olyan sorsra jusson, mint elődje, az Inverz Kristály.

A történet végére érve, Kaden és én csak egymásra pislogtunk, elkerekedett szemekkel, amit a szobaajtó csapódása szakított félbe.

-Sziasztok! Nincs valakinél egy kenőcs, ami jó zúzódásokra, horzsolásokra és belső vérzésre is? Mindenem fáj és alig bírok mozogni. Még az is lehet, hogy eltört valamim! – állt meg előttünk Noah, fájón tapogatva a derekát. – Itt minden oké? – húzta fel a szemöldökét először a nyitott könyvre, majd az arcunkra emelve tekintetét.
-Azt hiszem jobb, ha leülsz! – tanácsolta Kaden.