Folyékony Valóság - Percy Jackson fanfiction /Befejezett/

III. Rose

Azt mondják mindenkinek máshogy néz ki a helyiség. Valakik hatalmas báltermekről, föld alatti folyosókról és kivilágított barlangokról mesélnek.
Hát, én az orrom hegyéig sem láttam, mivel az egész korom sötét volt!
Vajon így akarja jelezni a Kristály, hogy tudja milyen sötét vagyok? Aucs, Kristály most szíven ütöttél.
Egy gond volt azonban. Magát a Kristályt sem láttam. Mi ez itt, bújócska?
Ám, amikor már azon gondolkoztam, hogy megfordulok és egyszerűen kisétálok a teremből, nem messze tőlem halvány fény gyulladt. Nem túl meglepő módon a Kristály volt az.
Egyre erősebben és erősebben izzottak körülötte a fények, és a szivárvány minden színében pompázott. Aztán mintha lassan a sötétség felemelkedne, körvonalak jelentek meg körülöttem. Fehér köd fedte be a padlót.
Vagyis nem, nem köd volt. Felhők!
De hát ezek felhők!
Nem is tudom miért, de a fejemet automatikusan az ég felé fordítottam. És úgy érzem több száz méterről is lehetett volna látni, mekkorát esett az állam a látványtól.
Az ég egyik felén tündökölően sütött a nap, azúrkék éggel mögötte. Másik oldalon a csillagos ég gyönyörű sziluettje kápráztatta a szememet. A tejútrendszert és az eget fényesen világító csillagok alkották, melyekben apró csillagjegyeket fedeztem fel. Ezeket még én is képes voltam látni, pedig alapjáraton képtelen vagyok arra, hogy kiszúrjam őket a csillagok sokaságából. Ám ami a legjobban megragadott, az a Nap mellett ragyogó telihold volt. Ugyanis akárcsak a Kristály előbb, most ez a hatalmas égitest is a szivárvány minden színében pompázott.

A Kristály újra felvillant. Mire a fejemet visszafordítottam felé, és az állam újabb 100 métert süllyedt a padlóba.
A Kristályból pillangók kezdtek el kiválni és repkedni. Pár másodperc múlva már megszámolni sem tudtam mennyi szálldogált körülöttem. Nem tudtam megállni, muszáj volt mosolyognom. Úgy éreztem ezt a mosolyt senki sem tudja majd egy jó pár napig levakarni az arcomról.
Hatalmas késztetést éreztem arra, hogy kinyújtsam a kezemet, hátha valamelyik repkedő kis csodalény rászáll. Úgyhogy megtettem.
Tenyerembe rögtön le is szállt egy, egyenesen felém nézve. És csupán ekkor vettem észre, hogy ezek nem szokványos pillangók! Áttetszőek voltak, mint az üveg, és olyan törékenynek tűntek, hogy féltem megmozdulni eggyel a kezemben.
Magamat ismerve biztos valami kárt tennék szegényben, úgyhogy inkább mozdulatlan maradtam, és csak csodáltam. Nem tudtam elszakítani a tekintetem tőle, és valami furcsa érzés azt sugallta, ő is így érez.
Úgy éreztem egy örökkévalóság óta álltunk így mikor Mrs. Butter, (mert igenis elneveztem az édes pillangót!), megfordult és felszállt. Egyenesen a Kristály felé repült, ami még mindig pompázó színekben ragyogott, majd szépen leszállt a mágikus kőre.

Na basszus! El is feledkeztem róla! Azért vagyok itt hogy erőt kapjak, nem azért hogy pillangókat simogassak!
De el kell ismernem, ha megtehetném, megtartanám Mrs. Butter-t. Cuki háziállat lehetne belőle.
Mélyen beszívtam a levegőt, majd élesen kifújtam.
Innen már tényleg nincs visszaút.
Magabiztos léptekkel indultam meg az emelvény felé, amelyen a Kristály állt. A pillangók még mindig körülöttem repkedtek, ám most mintha egy kicsit távolabb húzódtak volna, ezzel teret engedve nekem és a Kristálynak. Egy karnyújtásnyira álltam meg előtte.

- Most vagy soha! – suttogtam magam elé.

Kezemet a Kristályra helyeztem.
A többi pillangó szárnycsapkodása rögtön megszűnt. Hátra kaptam a fejemet, de a pillangóknak már hűlt helyük sem volt. Mintha, az egészet csak hallucináltam volna.
Fejemet a kő felé kaptam, nem mintha válaszokat adott volna a helyzetre.
Mrs. Butter felszállt a Kristályról és felém emelkedett. Szárnyát kitartotta, már nem is csapkodott, csak lebegett, mintha egy láthatatlan erő fent tartaná. Pont úgy lebegett, hogy egyik szárnya felén át a napos, míg a másikon keresztül az éjszakai égbolt fénye szűrődött át.
Pillangóm egyre világosabb és világosabbá vált, mígnem akkora fény borította be az egész termet, hogy muszáj volt eltakarnom a szememet.
Éreztem, hogy a fényesség alábbhagy, majd újra sötétség borított be mindent. Nem volt ott sem a kristály, sem Mrs. Butter. Sötét volt, se előre, se hátra nem mertem mozdulni.
Ekkor mögöttem vékony fény csík jelent meg. A kapu. Szóval arra van az Exit!
Épp indultam volna, amikor megéreztem valamit a nyakamban. Mellkasomhoz kaptam, és megtapogattam az újonnan szerzett nyakláncom. Észre se vettem, hogy ez idekerült. Ujjaimmal próbáltam kivenni milyen mintát is ábrázolhat, és újabb 1000 wattos mosoly terült el az arcomon, amikor megéreztem a pillangó formát. Most már magabiztos léptekkel indultam meg a kijárat felé.
Amint kiléptem, kissé hunyorognom kellett, hogy újra lássak a teremben eluralkodó fényesség miatt.
De tetszett nekem az a sötétség odaát!

- Rose Davis! – mosolygott rám az igazgató úr – Örülünk, hogy megka... - kezdett bele mondandójába, de amint rápillantott a nyakláncomra, megakadtak a szavak a torkán.
- Kösz! – mosolyogtam vissza rá, és elindultam Noah felé. Nem is igazán érdekel mit akart mondani. Ha nem képes kiejteni a szavakat, minek álljak ott?

Amikor lehuppantam Noah mellé, ő rögtön felém fordult.

- Naaaaaa???
Ránéztem, és még nagyobb mosolyra húzódott a szám. Kezembe vettem a nyakamba függő láncot, és úgy kezdtem el vele játszadozni.
- Úgy érzem, szereztem egy aranyos háziállatot.