Folyékony Valóság - Percy Jackson fanfiction /Befejezett/

XIII. Noah

A név hallatára mindkettőnkben megállt az ütő. Csak lefagyva meredtünk a férfire, aki látszólag jót mulatott az ábrázatunkon.

-Mégis mi lelt titeket? Mintha szellemet láttatok volna! – nevetett gúnyosan.
- Hát, szebb látvány lett volna mint maga – suttogta a hátam mögött Rose.
-Mégis...mégis mit akar azzal? – kérdeztem, fejemmel a Kristály felé mutatva.
-El kell rendeznem, egy régi adósságomat. És ha már itt tartunk, nem szeretem az elvarratlan szálakat - mondta a férfi, és a kardját ismét előhúzva, ránk rontott.

Rose az utolsó pillanatban ugrott félre, mielőtt ketté vágták volna. Gyorsan a terem másik végébe szaladtunk, és próbáltunk valami tervet megbeszélni, de mivel nem volt sok időnk csak annyira telt, hogy levegőhöz jussunk.

- Mi a terv? – néztem kérdően Rose-ra.
- Honnan tudjam, te szoktál az lenni, aki előrukkol az ilyenekkel!

A következő pillanatban egy frissen élezett kard repült az arcom felé, amit Rose, egy gyors mozdulattal eltérített, miközben úgy forgatta a tőrjeit, mint egy igazi eszelős. A kard, így a Kristályt tartó pódiumba fúródott, ami ennek hatására több helyen is megrepedt.

-Ömm... köszi! – nyögtem oda Rose-nak, aki csak egy bólintással válaszolt.
Mivel nem volt víz a teremben, így védtelen voltam. Csak Rose tőrforgató tehetségére számíthattam, meg persze az illúzió keltésére. Láttam, hogy nagyon koncentrál a férfira, aki éppen a kardját próbálja kihúzni a pódiumból. Egy határozott mozdulattal eldöntötte az emelvényt, így megszerezve a kardját.
-Ha nyugton maradtok, nem fog fájni! – mondta a falnak, és közben lassan közelített a nagy semmi felé.
Először értetlenül Rose-ra néztem, de amint megláttam, a koncentrálástól elvörösödött fejét, azonnal értettem mi a szitu. Éppen egy illúzió rabságába került az újdonsült barátunk.
Szememmel jeleztem neki, hogy ha készen áll, futhatunk a kapu felé. Nem kellett kétszer mondani, sőt, jelen helyzetben egyszer sem. Olyan gyorsan indultunk meg a kijárat felé, amilyen gyorsan csak tudtunk. Mire elértük a kaput, Rose illúziója szétfoszlott, így Cardon egyenesen ránk nézett.
-Mit képzeltek, hova mentek!? Még nem fejeztük be! – azzal a lendülettel utánunk vetette magát.
Nekünk eszünk ágában sem volt „befejezni" a dolgot, örültünk, hogy még élünk. Amint elég tágra nyílt a két ajtó, hogy kiférjünk rajta, már a teremben sem voltunk.

Végig szaladtunk az előcsarnokon, fel az ülőhelyek közötti lépcsőn, majd jobbra húztam Rose-t és gyorsan bevetettük magunkat a legközelebbi ajtón, ami történetesen a női mosdó volt.
-Te meg mit csinálsz!? Éppen olyan messze kéne rohannunk, amilyen messze csak tudunk! Tudod, ezt jelenti a menekülés!
-De vissza kell szereznünk a Kristályt! Nem hagyhatjuk nála!
-Ó, dehogynem hagyhatjuk! - erre csak egy szúrós tekintettel válaszoltam. Rose idegesen fújta ki a levegőt. - De legalább szóljunk a tanároknak! Nem tudjuk felvenni vele a harcot! Majdnem meghaltál, az feltűnt!? Megsimizzük a buksiját, és megkérjük hogy adja oda, vagy hogy képzelted?
- Ne nézz hülyének kérlek. Amúgy sincs időnk értesíteni őket, még ha meg is próbálnánk, előbb kapna el minket, minthogy az emeletre érünk. És én különben sem tudom, hogy hol alszanak. Eddig egyszer sem volt szükséges, hogy a szobájuknál meglátogassuk őket. Vajon nekik is vannak szobatársaik? – kalandoztam el egy pillanatra, de Rose már vissza is rázott a jelenbe.
-És mégis mi a terved? Hozzávágsz egy gyertyatartót, aztán kiveszed a kezéből a Kristályt, amit annyi éven keresztül meg akart szerezni? Ez most nem gyakorlat Noah!
-Én valami másra gondoltam -néztem a csapok felé – Ha szólok, el tudod vele hitetni, hogy itt ajtó helyett fal van?
-Hát... megpróbálhatom, de ahhoz látnom is kéne, hol van éppen az emberünk. Vaktában még nem megy.
-Azzal nem lesz gond, csak ne derüljön ki, hogy ez egy mosdó bejárata és, hogy mögötte csapok vannak vízzel.
- És mi van, ha ez nem jön be? – kérdezte aggodalmasan barátnőm.
- Akkor jön az a megoldás, hogy odavetlek neki, én pedig elfutok – kacsintottam rá.
- Ha nem lenne most ez a jelenlegi szituáció...! - fújt el idegesen egy hajszálat az arca elől Rose.
- De ez van!

Miközben mi a női toalettben vitattuk meg a rögtönzött tervünket, tisztán hallottuk, ahogy a férfi minket keres és ezt-azt lekaszabol a kardjával.
-Ugye tudjátok, hogy semmi esélyetek!? Csak 2 napja van meg az erőtök, de nekem már több évtizede, és nem fogom hagyni, hogy két kis taknyos elrontsa a tökéletes tervem!

-Készen vagy? - kérdeztem Rose-tól, aki nyelt egy nagyot, aztán bólintott.
-Rúgjuk szét a seggét!

Gyorsan kiszaladtunk a mosdóból, olyan halkan, amennyire csak lehetett, és bebújtunk a legközelebbi oszlop mögé. Nem láttuk, hogy Cardon pontosan hol van, de a lépteiből nagyjából meg tudtuk határozni. Körülbelül 3 oszlopnyira volt tőlünk, ami olyan 6 méter lehetett.
Kiugrottam a rejtekhelyünk mögül, és felé hajítottam a legelső tárgyat, ami a kezem ügyébe került. Persze nem találtam el, de a figyelmét magamra vontam.
Erre egy felém repülő kard volt a válasz, ami elől épphogy el tudtam hajolni, és már rohantam is a női mosdó felé. A férfi a nyomomban volt, még úgy is, hogy megállt felvenni a kardját. Rose, az oszlopok mögül figyelte az eseményeket, és látszott rajta, hogy nagyon koncentrál Cardonra. Kis keringőzés után, végre odaértem a mosdó ajtajához, és nagyon reméltem, hogy Rose végzett a terv rá eső részével, és nem fogok felsülni. Próbáltam kétségbeesettnek tűnni, és úgy tenni, mintha nem lenne tovább út. Cardon lassan és kimérten közeledett felém, szemében valami őrült fény villant, és féloldalas mosolyra húzta a száját.
-Na most megvagy! Hol van a kis barátnőd? Remélem nincs túl messze, így ő is láthatja, hogy mi lesz azokkal, akik ellenálnak nekem – Amint ezt kimondta, Rose előugrott az oszlopok takarásából és elkiáltotta magát.
-Csak nem hiányoztam!? – mondta egy savanyú tekintettel, és felé hajította a tőrjeit.
Cardon könnyűszerrel védte ki a támadást, és térítette el a pengéket a kardjával. Mind ezt iszonyú sebességgel, majd Rose felé lendült.
Barátnőm megkerülve az oszlopot, rohant felém, és így pont mellém és az ál fal közé érkezett.
-Komolyan képesek voltatok zsákutcába zárni saját magatokat? A mai fiatalok tényleg csak egyre hülyébbek lesznek – mondta a férfi a kardját felénk tartva, másik kezében pedig a Kristályt, miközben fenyegetően közeledett.
Lélegzetvisszafojtva vártam, hogy közelebb és közelebb érjen. Még egy kicsit, még egy kicsit... Amint megfelelő közelségben volt, elkiáltottam magamat:
-MOST! – Rose a földre vetette magát, én Cardon felé lendítettem a kezemet, majd ökölbe szorítottam a kézfejemet. A víz úgy tört elő a mosdó csapjaiból (és esetleg még más helyekről is), mintha egy függőleges vízesés lenne. Amint a víz Cardonhoz ért, azonnal megfagyott. Úgy nézett ki, mint egy ember alakú jégcsap. A jég mindenhol egyenletesen borította, és tisztán látszott, hogy éppen milyen mozdulatot akart tenni, mintha egy szoborrá vált volna. Csupán csak néhány centi választott el a kardja végétől.
-Na sikerült? Élsz még? – nézett fel Rose, nagyokat pislogva.
-Úgy tűnik igen – sóhajtottam egy nagyot, majd a földre rogytam. Úgy éreztem, hogy menten elájulok. Rose gyorsan utánam kapott, de szerencsére még volt bennem annyi, hogy megtartsam magamat. – Minden rendben van, csak egy kicsit pihennem kell – erőltettem mosolyt az arcomra.
-Rendben, én gyorsan megkeresem a tőrjeimet, hogy hova az átokba repítette el ez az alak – mutatott szemforgatva a mellette álló jégszoborra. Majd sietősen a csarnok felé vette az irányt.
Én becsuktam a szemem, és vettem egy nagy levegőt. Ez ugye most nem történt meg!? Ez ugye most nem történt meg!? Mantráztam magamban, amíg nem rendeződött a légzésem. Nagyon jól esett egy kicsit csukott szemmel relaxálni, a nagy izgalmak után, de bár ne tettem volna...

-NOAH!!! – Rose ordítására kipattant a szemem, és hirtelen azt sem tudtam, hogy merre vetődjek. Cardon jégpáncélja elpárolgott, egyik kezében a pirosan izzó Kristállyal egy ördögi mosoly kíséretében suhintott felém a kardjával. A kezemet védekezőleg a fejem elé emeltem, és vártam a véget. Abban a pillanatban, amikor a kard elért volna, Rose elhajította az egyik tőrét, amely akkora sebességgel repült felém, hogy kiütötte a kardot Cardon kezéből. Gyorsan hátrébb másztam, de Cardon figyelmét, már Rose kötötte le. Komótosan megfordult, és Rose-ra szegezte a Kristályt.
-Buta kislány! Így csak késlelteted a biztos véget! – egy hirtelen mozdulattal a barátnőm felé lendítette a Kristályt, amiből bíbor fény csapott elő, egyenesen Rose felé. Hiába tartotta maga elé a tőrét, a nyaláb kiütötte a kezéből, és egy oszlopnak taszította.
Én a hozzám közelebb lévő tőréhez próbáltam közelebb jutni, de alig bírtam mozgatni a végtagjaimat, és még mindig a földön voltam. Mindenem bizsergett, a szemeim égtek, és a karomban mintha növekedési fájdalmat éreztem volna.
Cardon újból Rose-ra emelte a Kristályt, ami most feketén kezdett izzani, majd egy újabb nyaláb csapott ki belőle, egyenes a barátnőm felé.
Hirtelen valami felizzott a levegőben, pont Rose előtt, és elnyelte a kristály fekete nyalábját. Egy magas fiú lépett elő az oszlopok árnyékából, akinek karját furcsa tetoválások borították, kezében egy botot tartott, válláról pedig egy vászon táska lógott.