Folyékony Valóság - Percy Jackson fanfiction /Befejezett/

XVII. Rose

- Csak mondom, - szóltam hátra a srácnak – borzasztóan tájékozódok.
- Akkor miért te ülsz elől!? - Erre csak egy fájdalmas sóhaj hagyta el a szám.
- Tudod, ha lovon ülsz, totálisan mindegy ki hol ül, az irányít, aki kezében a kantár van.
- Akkor felteszem így. Miért a te kezedben van a kantár? - Lenéztem, és tényleg az én kezemben volt. Bakker. Végünk.
- Hát... Azt nem tudom. Miért engedted, hogy nálam legyen!?
- Nem, nem! Ne próbáld meg rám kenni!
- Pedig épp azt teszem!
- Esküszöm mostmár önkéntesen fogom levetni magam innen – sóhajtott.
- Oké, Oké, oké! – adtam meg magam. – Hadd gondolkozzak! Mindjárt kitalálok valamit.
- Ha azon múlik, itt fogunk meghalni – suttogta magának. Sajnálatára szuperhallásom van. Szóval kommentjét egy gyenge gyomron könyököléssel jutalmaztam.
-Várj. Nem azt mondta az egyik srác, hogy Fergus tudja az utat?
- Ki az a Fergus? – a hangján éreztem, hogy azért megérezte azt a büntető ütést.
- A pegazus, te tökkel ütött. Lényegtelen, csak kapaszkodj – rögtön két erős kart éreztem a derekam körül. És ilyenkor adok hálát anyatermészetnek amiért nem láthatta milyen piros lett a fejem tőle. – Te már megint mit csinálsz!? – kicsit vékonyabban jött ki a hang a torkomon, mint amilyennek elképzeltem, de hát na...
- Azt mondtad kapaszkodjak – értetlenkedett. – És én nem igazán látok egyebet, amibe kapaszkodni tudnék.

Ott a pont. Ezért inkább nem is válaszoltam. Előre hajoltam gyengéden Fergus nyakára, és halkan odasuttogtam neki:
- Vigyél haza minket, nagyfiú.

Fergus mintha értette volna mit kértem tőle, a hold irányába kanyarodott, és gyorsabban kezdett repülni. A szél belekapott a hajamba, és az esti hűvös levegő csípte az arcom. De mégis, semmiért nem cseréltem volna el az előttem elterülő esti tájat.

- Amúgy Rose vagyok - szólaltam meg néhány perc múlva- Rose Davis – mosolyogtam hátra. Az esti repülés felvidított.
- Kaden Hill - mosolygott vissza rám kissé értetlenül az idegen.
Vagyis már nem az
- Nem vagy idevalósi, igaz? – következtettem.
- Ezt a nevemből szűrted le?
- Nem – nevettem fel. – Elég rád nézni.

Most jobban megnézve Kaden bőven 180 centi lehetett. Ugyan csak egy vékony homokszínű vászon felső volt rajta, tisztán látszott mennyire izmos. A korát ugyan nem tudtam, de maximum egy pár évvel lehetett idősebb, mint én. Bőre világos karamell színű volt. Természetesen, semmiféle bőrhibával. Tipikus.
Sokat nem láttam a pólótól, de mindkét kezére felfelé tetkók voltak varrva. Valahonnan ismerősnek találtam. Mintha már láttam volna valahol. De az istenért sem akart eszembe jutni hol.
Ám ami a legjobban lekötötte a figyelmemet, az az arca volt. Azok az arcélek, teremtőm!
Mégis, valahogy leragadtam a szemeinél. Szinte már fehéren világító halványkék szemét, hosszú szempillák keretezték. Olyan érzés volt, mintha a lelkemig lelátott volna. Kirázott tőle a hideg. De meglepő módon, nem a negatív értelemben...

- Oh, - nézett végig magán, ezzel megszakítva a szemkontaktusunkat – mondjuk ez a ruha tényleg magért beszél.
- Elárulod honnan jöttél? És az iskola fala nem válasz! - Ezen felnevetett.
- Nem, nem a falból jöttem. Egy portálon keresztül. Az már nem az én hibám, hogy pont a falba nyílt meg – húzta meg vállait.
- Portál!? Woooow, taníts meg rá! – lelkendeztem.
- Nem hiszem, hogy lehetséges – húzta el száját.
- Ne máááár! Hol marad a pozitivitás!? De egyébként a kérdésre még mindig nem adtál választ – emlékeztettem.
- Egyiptomból jöttem - Na, ez most arcon ütött. A srác konkrétan a világ másik végéről jött. És a portálja pont ott nyílt meg mellettem, hogy megmenthessen! Univerzum, áldom a neved!
- Hát az sem a szomszédban van. Egyáltalán honnan tudtad, hogy jönni kell? Nem is, jobbat kérdezek, miért jöttél? Egyiptomnak nem hiszem, hogy köze lenne a Kristályhoz.
- Hát, - vakarta meg a tarkóját – mondjuk azt, hogy valaki figyelmeztetett, hogy el fog kelleni a segítségem itt. Viszont azt én sem tudom miért vagyok itt. Úgy értem, hogy nekem miért kellene segítenem.
- És ezt most komolyan elvárod, hogy elhiggyem? – sokszor néznek hülyének, de naív nem vagyok. Vagyis, nem mindig.
- Azt hiszed hazudok?
- Igen. Ki venné be ezt a marhaságot? Fogadok, hogy most találtad ki! ,,Valaki szólt, nem tudom miért vagyok itt" – próbáltam utánozni hangját.
- Ha úgy gondolod, hogy sáros vagyok, akkor miért mentettem volna meg azt a felelőtlen fejedet? – érvelt.
- Először is, fogalmam sincs, nem látok bele a gonosz emberek fejébe. Vagyis, mostmár lehet mégis képes vagyok rá... -kalandoztam el egy pillanatra. – De mindegy! Másodjára, miből gondolod, hogy felelőtlen vagyok!? Csak nem megfigyeltél? Tipikus kém viselkedés!
-Elég rád nézni.
-És még a szövegem is lopja! – fordultam előre összefont karral.

Ezután egy ideig nem szóltunk egymáshoz, de nem azért mert haragudtunk volna a másikra, egyszerűen a táj szépsége elakasztotta mindkettőnk lélegzetét. A Hold már lemenőben, a Nap pedig lassan felbukkan a horizonton mögöttünk, narancsos fénnyel borítva az eget. A felhők alatt siklunk a levegőben, és lassan egy erdőhöz érünk. A fák lombjai közül madarak szállnak fel, ahogy elhaladunk mellettük, ezzel felébresztve az erdő további lakóit. Akár még egy romantikus filmbe is beleillene ez a jelenet, ha mondjuk nem az életünkért menekültünk volna néhány perce.
A hideg ellenére nagyon is élveztem, ahogy a szél a hajamba túrt. Olyan szabadnak és függetlennek éreztem magamat. Egy pillanatra mintha minden gondom eltűnt volna. Szinte már késztetést éreztem arra, hogy széttárjam a karomat, és úgy repüljünk végig a fák lombjai fölött.
Egyszer csak a semmiből, minden további nélkül, Kaden kiáltását halom hátulról.

- VIGYÁZZ, DENEVÉREK!!!