Folyékony Valóság - Percy Jackson fanfiction /Befejezett/

XLV. Noah

A házból kilépve rögtön a tópart felé vettem az irányt. Mint mindig, most is a víz csendességében és tisztaságában kerestem a megnyugvást.
Érthető módon számomra a víz kifejezetten nyugtató hatású, sokkal tisztábban tudok gondolkodni, ha hallom a kellemes csobogását vagy látom a nyugtató hullámzását.
Amint elértem a kavicsos partot, egyszerűen csak leültem nem messze a kikötött kenuk mellé, amik lágyan ringatóztak a vízen, néha halkan egymáshoz koccanva, ahogy lökdösték őket a hullámok.
Az esti hideg levegő kissé csípte az arcomat, de jelenleg inkább hatott kellemesnek mintsem zavarónak. Lábaimat felhúztam mellkasomhoz, kezeimmel átkaroltam őket, államat pedig térdemre téve pihentettem a fejemet, a tóból visszatükröződő holdfényt kémlelve.
Azon gondolkoztam, hogy vajon mi lehet a megoldás. Vajon hogyan juthatunk el az Inverz Kristályhoz...
Ezt most nekem kell megoldani, ahogy Rose is mondta... de kicsit úgy éreztem, hogy elvesztem... Egy ideje már, mintha gurulnék le a lejtőn. Minden szép és jó volt, amíg fel nem tűnt Cardon... azóta mintha egyfolytában kifutna a lábam alól a talaj. Lassan, de süllyedek és úgy érzem, most kezdek az aljára érkezni...
Nagyon jól tudom mi forog kockán a jelenlegi helyzetben. Több tucat velem egyidős barátom és iskolatársam élete, a tanárokról nem is beszélve!
Azzal is tisztában vagyok, hogy jelenleg csak én és Rose tehetünk akármit is az ügy érdekében... Igen, nem szabad belerángatnunk ebbe senki mást (ennél jobban)! Főleg nem Nate-et és Kadent. Már a könyv elhozatala is rizikós volt, ugyanis majdnem otthagytuk a fogunkat miatta. Nem kérhetjük meg őket még egyszer, hogy tegyék kockára az életüket két idegenért... Mert valljuk be, nem ismerjük még annyira egymást. Az eltöltött idő ellenére a sok edzés mellett, szinte képtelenség volt közelebb kerülni a másikhoz. Ráadásul, ahogy Nate viselkedik... Még mindig nem értem mi a problémája velem és miért viselkedik néha olyan ridegen, néha pedig olyan közvetlenül... Emlékeim szerint ugyanis nem akartam mozgó vonat elé lökni, szóval semmi értelme annak, hogy elkerüljön. De már nem is érdekel...
Nem tudok rajta változtatni, az eddigi próbálkozásaim kudarcba fulladtak. Ideje lenne elengedni, és elfogadni, hogy nem akar a barátom lenni... De akkor mégis miért zavar ez engem ennyire? Lehet velem van a baj, de mégis úgy érzem, hogy ezzel elszalasztok valamit. Viszont ez már nem rajtam múlik...
Még Kadennel is sikerült jól összebarátkoznom.
Ő is megmentett már minket számtalanszor, éppen ezért nem engedhetjük meg, hogy miattunk súlyosan megsebesüljön.
És annak ellenére, hogy mit mutat, ismerem Rose-t, és tudom, hogy törődik a fiúval. Éppen ezért biztos vagyok benne, hogy egyetért velem ebben a döntésben. Már csak az a kérdés, hogy hogyan lépjünk le anélkül, hogy a többiek észrevennének minket. Biztos van egy...

- Meg fogsz fázni, ha továbbra is a kövek között tervezel gubbasztani a hideg levegőn! - jött a váratlan hang mögülem, melynek hatására ijedten fordultam meg. Nate arcát látva, kissé megnyugodtam ugyan, de jobban éreztem volna magam, ha egy kicsit egyedül lehetek...
- Úgy gondolom, most a szél a legkisebb problémám - mosolyogtam keserűen, majd tekintetemet visszafordítottam a víztükör felé. Válasz helyett, csak csendben helyet foglalt mellettem, majd ő is a vizet kezdte vizslatni.
-Mit nézünk? - szólalt meg kis idő múlva.
-Ha? - fordultam felé értetlenül. - Semmit! - húztam jobban össze magam.
- Azon gondolkodsz, hogy hogyan fogtok lelépni Rose-zal, nélkülünk, igaz? - nézett rám magabiztosan.
- MI? - mondtam több oktávval magasabb hangon, mint amilyennel kellett volna. Szelíd mosolya láttára, viszont csak megadóan tudtam sóhajtani. - Honnan tudtad?
- Ugyan kérlek, ismerem azt a nézést - legyintett.
- Ismered? Ezt pontosan hogy érted?
- Még mielőtt idekerültem volna, el sem tudod képzelni hányszor terveztem az évek során elszökni otthonról. Az anyám, ő egy... nagyon különleges ember - mosolyodott el lágyan, mintha csak egy emléket idézne fel.
-Különleges? - néztem rá várakozóan.
-Aha! - válaszolt röviden, majd elnémult.
-És... nem folytatod? - kockáztattam meg a kérdést.
-Mármint micsodát?
-Hát az emléket, amit az előbb felidéztél!
-Nem szoktam a családomról beszélni senkinek - nézett vissza a tóra, miközben a Hold visszatükröződő fénye táncotjárt az arcán.
-Akkor éppen itt az ideje! - engedtem el a térdeimet, majd kezdtem kinyújtóztatni a lábamat.
-Áh, dehogy... úgysem vagyok jó az ilyesmiben.
-Dehogynem! Csak idézd fel az emléket, és mondd el, amit közben érzel és látsz! - bíztattam, egy pillanatra megfeletkezve arról, hogy miért is akartam egyedül lenni.
-Hát, végülis megpróbálhatom... - vakarta meg zavartan a tarkóját, majd a távolba meredve mesélni kezdett: